A főnök felelőssége
Völner Pál fideszes országgyűlési képviselő, az Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára, Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő, Kozma Ákos, az alapvető jogok biztosa és Zambó Péter, az Agrárminisztérium erdőkért felelős államtitkára (b-j) elültet egy hársfát Pilismaróton 2021. december 1-jén (Fotó: MTI/Kovács Attila)

Minden valamire való munkahelyen a különböző szintű vezetők felelősek az alájuk beosztott állomány cselekedeteiért, magatartásáért. Kémelhárító koromban megesett, hogy a korábbi közvetlen főnökömet a katonai ügyészség váratlanul őrizetbe vette, majd letartóztatása mellett büntetőeljárás indult ellene, a katonai bíróság pedig jogerősen letöltendő szabadságvesztésre – börtönbüntetésre – ítélte. Ekkor a volt főnököm már belső elhárító – III/III-as – területen dolgozott, egy korábbi fegyelemsértése következtében helyezték oda a kémelhárítástól.

Menet közben úgy alakult, hogy az előadó katonai ügyész rendre engem hívogatott át a Fő utcában lévő hivatalába, ha a különböző sajátos titkosszolgálati kérdésekben nem tudott eligazodni. Ahányszor csak visszatértem az ügyészségről a szolgálati helyemre, már várt a felettes parancsnok utasítása, hogy azonnal menjek az irodájába. Mit tehettem? Mentem.

A nagyfőnök ilyen esetekben mindig arról faggatott, hogy miket kérdezett az ügyész, kiknek a nevei merült fel az ügy kapcsán, de legfőképpen azt szerette volna tudni, hogy az ő neve szóba került-e. Nem lehetett nem észre venni, hogy a főnök elvtársban „veszettül dolgozott a majré”. Nagyon-nagyon szerette volna, ha nem keveredik bele az ügybe, még csak a vezetői felelősség megállapítása vagy annak gyanúja szintjén sem. Nagyravágyó álmokat kergetett már akkor is, tábornok szeretett volna lenni. Belenevelhették ezt a különböző KISZ- és pártiskolákon. Mint vezető bizony ő is felelős volt a beosztott vezetői tetteiért, ha másért nem, az ellenőrzés elmulasztásáért.

Völner Pál biztonsági ellenőrzései
Bálint László

Völner Pál biztonsági ellenőrzései

Ha Völner a bíróság szerint is bűnösnek bizonyult, amit a nemzetbiztonsági ellenőrzés során nem észleltek, bizony a végrehajtók minősíthetetlen és silány munkát végeztek.

Nem hallgatható el, hogy a nagyfőnök elvtárs előtt ott lebegett egy korábbi példa a vezetői felelősséget illetően. Akinek a helyére ácsingózott, az is egy ilyen bukott ember volt. Már a kémelhárító csoportfőnök első helyettese beosztást töltötte be, amikor az egyik fontos központi, úgynevezett vonalas osztály vezetője valami nagy és elég kellemetlen ügybe keveredett, de ügyesen elsikálták az történetet, a gyanúsítottat kényszernyugdíjazták. A közvetlen főnökön, a csoportfőnök-helyettesen verték el a port, mert büntetésből alacsonyabb beosztásba helyezték. Ahelyett, hogy a központi csoportfőnöség vezetése lett volna a következő lépcsőfok, visszafelé léptették, és egy területi szerv vezetője lett. Az én politikailag igen képzett főnököm nem akart volna így járni, ellenkezőleg, ő csak előre és fölfelé szeretett lépkedni, s végül szerencséje is volt, a rendszerváltozást már tábornokként élte meg, és lett belőle hamarosan – eltávolítása után – magas beosztású rendészeti vezető egy igen jelentős intézménynél.

Egész szolgálati időm alatt én ehhez voltam szokva, és magam is felelős voltam a hozzám beosztottak tetteiért, magatartásáért. Talán ez a magyarázata annak, ami az egykori államtitkár, Völner Pál esetében megakadt a torkomban. Az esetre én bizony igen-igen rácsodálkoztam. Ő volt az az államtitkár, aki a törvényi előírással szemben engedélyezte a nemzetbiztonsági szolgálatok részére a külső engedélyhez kötött titkosszolgálati eszközök alkalmazását. Erre viszont a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény szerint nem volt felhatalmazása. Jogászi végzettség híján is az a gyanúm, hogy ez bizony jogellenes magatartás és cselekmény lehetett. Mégsem hallottam róla, hogy ezért a volt államtitkárt elmarasztalták volna, vagy legalább vizsgálat indult volna ellene. Más – korrupciós – ügyben igen.

Mivel a Völner által engedélyezett előterjesztések jogellenesek voltak, az azok alapján végrehajtott intézkedések is annak minősülhetnek, immár utólag. Vajon mit szólnának ehhez a megfigyeltek, az intézkedéssel érintettek? Az esetek döntő többségében semmit, mert ezekről a titkosszolgálati műveletekről a célba vettek semmit nem vehettek észre a szigorú konspiráció miatt. A völneri felelősség – felelőtlenség – annak idején ugyan szóba került, de az ügy említett részleteit a háttérbe tolta a nagyobb jelentőségűnek tartott korrupciós történet, amely miatt az államtitkár ma már csak volt államtitkár, sőt, büntetőeljárás is folyik ellene.

Völner Pálra nyolc, Schadl Györgyre tíz év börtönt kér az ügyészség beismerés esetén
Magyar Hang

Völner Pálra nyolc, Schadl Györgyre tíz év börtönt kér az ügyészség beismerés esetén

Azt is indítványozzák, rendeljenek el velük szemben vagyonelkobzást a jogtalan gazdagodásuk erejéig.

Pedig megért volna egy alaposabb vizsgálatot a Völner-ügynek ez az elsikált, felejtésre ítélt részlete is. Nem tudhatjuk ugyanis, hogy az igazságügy-miniszteri aláírás – engedélyezés – helyett az államtitkári engedélyezés, aláírás csak mostanában volt gyakorlat, vagy már korábban is. Ha a korábbi rezsimek alatt is ez volt a gyakorlat – színezettől függetlenül –, netán már a kezdetektől fogva, akkor bizony jól pofán lettek verve a mostanában oly sokat emlegetett jogállamisági elvárások. Ha utólag – akár teljes titoktartási kötelezettség mellett – egy bizottság átvizsgálná 1990-től kezdődően a külső engedélyhez kötött előterjesztések engedélyezőit, hogy más kormányok alatt is előfordultak-e ilyen esetek, a miniszteri helyett államtitkári aláírások, amelyek mind egy-egy törvénysértést, a jogállamiság sérelmét jelenthetik. Talán éppen ezért van most ez a nagy hallgatás a Völner-ügy ezen elhajlásáról. Az összes előterjesztésnek az illetékes minisztériumban egy példányban meg kell lennie. Csak át kell nézni az aláírásokat meg az iktató könyveket. Az a sejtésem, hogy furcsa körülmények derülnének ki, amelyekkel persze utólag már nem csinálhatnak semmit. De a tapasztalatok rávilágítanának a törvénysértésekre, esetleg azok sokaságára.

A titkosszolgálati szakmához egy jelentős ideig közelállóként elgondolkodtam azon, hogy miként érintene, ha a nevem netán felmerülne a megfigyeltek és törvényellenesen külső engedélyhez kötött módszerekkel ellenőrzöttek között. Csodálkozni olyan nagyon nem csodálkoznék, ezt már most leszögezem. Olyan nagyon még fel sem háborodnék, hiszen előfordulhat, hogy a hóhért akasztják. 1990 előtt az akkori gyakorlatot követve, 1990 után pedig az igazságügy-miniszteri engedélyezés alapján gyakran alkalmaztam a külső engedélyhez kötött eszközöket és módszereket. Talán az érintene a legkellemetlenebbül, ha a Völner-időben is ilyen módon ellenőriztek volna, és aki ellenőrzésemet aláírásával engedélyezte, az a jelenlegi állás szerint előfordulhat, hogy jogerős bírói ítélet alapján bűnelkövetővé, gyakoribb kifejezéssel bűnözővé válhat. S hányan lehetnek még ilyenek?

Biztos vagyok azonban abban, hogy ilyen alapos tényfeltárásról szó sem lehet. A jogállamisági csatában öngólt aligha lőnek az érintettek.