Nemrég kiderült, hogy Csepregi Évának Szijjártó Péter, Szijjártó Péternek meg Csepregi Éva a kedvence, Zalatnay Sarolta pedig megvallotta, hogy világéletében jobboldali érzelmű volt, és komálja Orbán Viktort – Korda György aztán az arról szóló történetével tette élményszerűbbé ezt az idillt, hogy a nyolcvanadik születésnapján a miniszterelnök úr milyen kedves szavakkal köszöntötte fel. Aki olvas a jelekből, az látja, hogy ezek nem különálló esetek, hanem egyetlen kulturális trend termékei. A nyugdíjasok nemzedéke dalos ajkú kedvenceinek személyében lelkesen üdvözli a Kádár-kor visszatérését, az illiberális rendszer pedig a tiszteletadás gesztusaival fogadja a hódolatukat. Figyelemre méltó, mekkora megtiszteltetés a táncdal- és diszkóénekesek számára, hogy a hatalom szolgálatában cukiskodhatnak.
Nem áll szándékomban a legidősebbeken gúnyolódni – az ő élettapasztalatuk a Duna-menti népek történelmi valóságán alapul, márpedig itt a Kádár János utolsó beszédében idézett nyugati diplomata szerint „túl gyors a folyás”. Ritkán következik be a helyiek életében olyan kitartóan stabil, kiszámítható rend, amilyen Kádár harminchárom éve volt, vagy amilyennek Orbán Viktor uralma ígérkezik. Márpedig a rendszer stabil, a kurzus magához láncolta a kultúra szereplőit, az egyetemi, az akadémiai és a művészeti körök éppúgy tőlük függnek, meg az általuk diktált ütemre lépnek, ahogy a popkultúra szereplői – lehetetlen nem észrevenni, hogy még a rendszerkritikus műhelyek sem bízzák magukat a kapitalizmusra, ők is kiszámíthatóbbnak érzik az állami kifizetőhelyek biztonságát, mint a soha ki nem próbált megélhetést a piacról. Szinte minden szereplő felismerte már, hogy ha Kádár Jánosé az ország, akkor Aczél Györgyé a kultúra – nevezzék őket épp akárhogy. Ahogy az öregek zsigereikben hordozzák a csalhatatlan tapasztalatot a rendszer változékony változatlanságáról és rugalmas javíthatatlanságáról, úgy azt is látják, hogy Orbán Viktor rendszere még korántsem járja a végét. Az államszocialista rezsim pusztulását sem belső erők, hanem a Szovjetunió összeomlása idézte elő, s ez alapján minden a félperifériás körülmények diktálta rend szerint zajlik: a rendszer belső ellenerői ezúttal is hiányoznak, úgyhogy a vérszegény ellenzéki Magyarország világméretű változások felszabadító hatására vár – akár még évtizedekig.
Csepregi, Zalatnay, Korda meg a többiek érzik, hogy ez a rendszer még sokáig itt marad – tovább, mint ők, úgyhogy ki kell egyezniük vele. Számításuk azonban, ha nem is téves, nem is teljesen pontos. A Kádár-rendszer még valamennyire komolyan vette az értelmiséget, ezért itt-ott engedni volt kénytelen, ráadásul valamiféle bűntudatosan alárendelődő viszonyt ápolt a kultúrával, úgyhogy annak művelőitől nem kívánt mást, mint az „aki nincs ellenünk, az velünk van” alkujának tiszteletben tartását. Kádár János minden bizonnyal személyesen járt volna el azzal a káderével szemben, akinek a munkabírása és a kitartása annyira elképeszt egy popelőadót, ahogy Szijjártó Péteré Csepregi Évát. A kommunista párthivatalnok viselkedhetett visszataszítóan az elvtársi vadászatokon, despotaként uralhatta a megyéjét, de a nyilvánosságban nem parádézhatott, nem fogadhatta az újságok hasábjain meg a tévékészülékek képernyőin a szórakoztatóiparban tevékenykedő elvtársak hódolatát – többek közt ebben különbözött Kádár Magyarországa Ceaușescu Romániájától. Az Orbán-rezsim azonban a Kádár-rendszernél erősebb érzelmi azonosulást és hierarchikus alárendelődést vár el – s nem véd mindenkit Nobel-díj, amely után a betegeskedő, minden korábbi rezsim által mellőzött Kertész Imre átvette Áder Jánostól a Szent István-rendet. Kertész az elsők között ismerte fel, hogy Magyarországon nem egy aktuális kormány vezet, hanem egy új korszak kurzusa uralkodik, ő tehát magától a magyar államtól fogad el kitüntetést.
Ugyanezt ismerték fel mára a Kádár-kor szépkorú dalos pacsirtái is, akiknek az Orbán-rendszer egyenlő a magyar állammal, és már az is marad. Szomorú hír ez a magyarok jövőjére nézve, s még szomorúbb tapasztalat, hogy az Orbán-rendszer kultúrpribékjei a XX. század szórakoztató ikonjainak korát sem tisztelik – apolitikus rendszerhűségük mellé még a nyílt hódolat gesztusait sem szégyellik begyűjteni tőlük, élvezettel tapogatják ki eltávolított méltóságuk hűlt helyét, mámorosan viháncolnak Korda György aranyoskodó törleszkedését látva, és elégedetten veszik tudomásul, hogy Csepregi Éva Erdős Péter és Mihail Gorbacsov után ezúttal Szijjártó Péternek vall szerelmet. Hamarosan Zalatnay Saroltáról is kiderül, hogy a balliberális kurzus által uralt kaotikus évtizedek kényszerítő körülményei okozták a börtönéveit – nem pusztán áldozat, de hős, akinek Kossuth-díj jár.
A feudális Magyarországon a legfőbb hűbérúr pecsétgyűrűjét illető csók bárkit bármivé átformál – és ehhez politikai vélemény sem kell. Még Erdős Péter szeretőjét is rehabilitálja az, hogy lenyűgözi Szijjártó Péter munkabírása és kitartása. Az uraknak nincsenek elveik, úgyhogy ez az alattvalóknak is ajánlás: senki nem lehet rossz, aki hajlandó hasznossá tenni magát Orbán Viktor számára. Dicsérje meg valamelyik miniszternek a zakóját, a modorát vagy a munkabírását, esetleg idézzen fel egy kellemes, közös emléket, és bátran tegye hozzá, hogy nem érdekli a politika. Az idős emberek a hatalom tiszteletétől hajtva helyezik el a rendszer uraságainak lábainál XX. században darabokra tört önbecsülésük megmaradt szilánkjait, mert a hatalomgyár szükségesnek ítéli, hogy még egyszer, utoljára előttük is megalázkodjanak – ha Kádárt legitimálták a hódolatukkal, akkor abból Orbánnak is kijár.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/52-53., karácsonyi dupla számában jelent meg december 22-én.
