A dobozolók munkája kora hajnalban kezdődik. Amikor a partiarcok az utolsókat rúgják a táncparketten, ők már húzzák magukra a vattakabátot, készítik a méretes bevásárlótáskát (egyesek körbefáslizzák tenyerüket), és zsákmányra (is) éhesen kilépnek a rideg sötétségbe. Türelmesen várnak, míg a fiatalok elhagyják az utolsó nonstop boltot, és reménykednek, hogy szomjukat oltják bármilyen energiaitallal, vagy isznak még egy „kutyaharapást szőrivel” sört. Néhányan más taktikával élnek, kora este foglalják el állásaikat a bevásárlóközpontok parkolóiban, arra számítva, hogy a bulivonatra felszállók feltankolnak, és jó szokásuk szerint még a szórakozóhelyre lépés előtt megszabadulnak üres dobozaiktól…
Az eldobált alumínium italosdobozok „újrahasznosítói” ők, megkönnyítve a hulladékipar szorgos munkásainak, gépeinek dolgát, hiszen így már okafogyottá válik a válogatás. Utcai szemétgyűjtőkből, méretes konténerekből gyűjtik a kincset, amelyet a hulladéktelepeken leadva vagy az áruházláncokban visszaváltva a túléléshez szükséges anyagi erőforrásaikat teremtik elő maguknak, családjuknak. Kemény meló, és rettentően mocskos. Napokig néztem ezeket a reményvesztett embereket munkába menet és jövet, jól követhető volt a teli vagy éppenséggel üres szemetes tartályok állapotából napi tevékenységük.
Szóra bírni szinte lehetetlen őket, közeledésemre félve menekülnek, akár a dobozokat is hátrahagyva, aki viszont beszél, keserű sorsát ecseteli. – Háromszáz forintot kapok kilójáért a MÉH-telepen – mondja egy töppedt idős asszony hajnali fél öt táján az egyik bulihelyszín közelében, az ő törzshelyén. Leszázalékolták, munkát sehol nem kap, nehezen mozog, bevétele nincs, a kenyér és a parizer ára is az egekben van már, így egészíti ki pénzecskéjét. Eleinte összenyomkodta a dobozokat, hogy több férjen a „teszkós szatyorba”, de tönkrement a tenyere, hajlongani nem tud, hogy ugyanezt a mozdulatot a talpával tegye meg, így már ezzel nem küszködik, „végezze csak el ezt a MÉH gépe”. Mondom neki, hogy olyan, hogy MÉH-telep már rég nincsen, magáncégek végzik a hulladékfeldolgozást, ő csak legyint, legyen meg a pár száz forintja, őt más nem érdekli.
Egy másik dobozoló, akit a közeli nagyváros vasútállomása előtt szólítok meg, morcosan rám röffen, hogy hagyjam békén, anyázik egy sort magában, mert egyre kevesebb a sörösdoboz, az energiaitalos pedig egyre több, így a vesződség is megnövekedett. Ő a vadabb fajtából való, ugyanis a sörösdobozok tartalma is érdekli, undorodva és megdöbbenve néztem sokszor, ahogy szájához emelve a koszos szemetet megpróbál az alkohol utolsó cseppjeihez jutni… Nem is vadabb ő, inkább kétségbeesettebb, meg gátlástalanabb; nappal is végigjárja a kukákat, leemeli fedelüket, vállig turkál a szemétben. Őt nemcsak a pénz hajtja, bódulni is akar, hátha úgy könnyebb a túlélés.
Aznap, amikor kikerültek a széles nyilvánosság elé a legújabb Nemzeti Konzultáció ostoba kérdései, agyamba villant e bornírt baromság sokmilliárdos költsége és a néni kilónkénti háromszáz forintja mint ellentétpár. Aztán a lenyelt pár csepp sör a mocskos dobozból. És eszembe jutott még az ország is, a propagandamédia által lealázott tanártömeg, minden, ami a bögyünkben van, és amin nem tudunk változtatni. Végtelen szomorúság töltött el, és akkor rájöttem, hogyan tudnék mégis segíteni.
Néhány nap múltán összegyűjtöttem pár dobozt (az energiaitalosakat nem dobtam ki, a sörösöket, amiket alkalomadtán hétvégi ebédekhez elfogyasztottam, szintén), betettem egy szatyorba, elhelyeztem pár sterilen csomagolt gézlapot is, és hajnaltájt, munkába menet letettem a néni törzshelyét jelentő szeméttartály mellé…
Hazafelé jövet már nem volt ott a csomag, csak reménykedtem, hogy a megfelelő helyre került. Isten, óvd ezt az asszonyt… és Magyarországot!
Olvasna még Szabó Antaltól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/43. számában jelent meg október 21-én.
