Jelenleg éppen 6–4 az állás az egymás utáni választási győzelmek terén Belarusz ura, Lukasenka javára Magyarország miniszterelnöke ellenében, és az illiberális autokráciák működését látva, úgy tűnik, lesz ez még 8–6, vagy 10–8 is akár. Errefelé nem működnek olyan botor nyugati huncutságok, mint a választhatósági korlát, amelyet a francia vagy az amerikai alkotmány is szabályoz, és amely azt hivatott elősegíteni, hogy ne egyetlen ember (család) játékszere legyen egy ország az idők végezetéig. Itt, Európa keleti felén természetes állapot a harminc-negyven éves egyeduralom, megszoktuk már, csak háborúba ne vigye fiainkat a Márki-Zay…
A vasárnapi választás eredményeképpen a Fidesz–KDNP–Mi Hazánk parlamenti többsége 71 százalékos. Ez a százalékos többség közelít, de még 8 százalékkal elmarad Lukasenka legutóbbi, majd’ 80 százalékos választási támogatottságától. Természetesen most picit almát a körtével hasonlítottam össze, a listás eredmények azért némi reményt adnak arra, hogy nem „belorussziazálódott” az ország teljesen, de a tendencia, a végtelen narancssárga térkép látványa azért ijesztő. Reménykeltőek a renitens főváros eredményei, érzésem szerint innen, az ellenállás gócpontjából fog a jövőben valami új és innovatív dolog kiindulni, amelyet talán egyszer majd a vidék is átvesz.
Ezeket a sorokat egy olyan választókörzetből írom, ahol a kormánypárti jelölt 62 százalékkal nyert, negyedik ciklusát kezdi, és amely az egyik legszegényebb Magyarországon. E körzeten belül is vannak elesettebb települések, az egyik ilyenben 94 százalékos listás eredményt ért el a Fidesz. A falu fele elhagyatott, romokban heverő házakból áll, riasztó a mélyszegénység, a kilátástalanság. Az uniós pénzek „hazahozatalával”, a családi pótlék emelésével, a minimálbér adómentessé tételével kampányoló ellenzék labdába sem tudott rúgni a településen. Ez is példa arra, hogy mennyire nem a hétköznapok problémái a döntőek egy illiberális választás esetében, hanem a közvetített üzenet, a mikrokörnyezet hatalmi viszonyai és a polgármester-influenszer sugallatai.
A Fehéroroszország-analógia sokaknak (hárommillió ember számára mindenképp) erős lehet, de tetszik, nem tetszik, véleményem szerint a belorusz úton halad az országunk, és ki tudja, hol áll meg. Sokatmondó a helyezkedésünk a szláv testvérháborúban. Laza szövetségesek lettünk Putyin oldalán, csak mi nem felvonulási tereppel támogatjuk az oroszokat, hanem Zelenszkij-szidalmazással. Egyelőre széles karimájú tányérsapka sincs Orbán Viktor fején, domború mellkasát sem borítják érdemrendek tömegei, de hosszú távon ez az outfit sem elképzelhetetlen számomra, ahogyan haladunk előre az autokrata világban. Reménykedjünk, hogy Vlagyimir világában, a fehéroroszok (Belarusz) és a kis oroszok (Ukrajna) mellett mi nem „vidám oroszokként” szerepelünk, és nincsenek tervei velünk.
A fergeteges győzelem utáni gratulációk, ha nem is a Holdról, de a szokásos helyekről, meleg szavak kíséretében meg is érkeztek a választás utáni napon; Putyin barátságosan megveregette az általa barátságtalanként kategorizált Magyarország miniszterelnökének vállát, mintha mi sem történt volna az elmúlt hetekben. És hát dolgozatom „hőse”, Aljakszandr Lukasenka is méltatta a harmincéves kapcsolatokat gratuláló üzenetében, megemlítve a „mostoha körülményeket”, amelyek általában minden autokrata vezetőt sújtanak, és itt nem a kacsalábon forgó villák és jachtok fenntartási költségeire kell gondolnunk valószínűleg…
Summa summarum, még négy év az illiberális úton, még négy év kommunikációs kormányzás, még négy szűk esztendő a normális Magyarországért rajongó majd’ kétmillió honfitársunknak. Ki kell bírnunk, és minden eszközzel meg kell akadályoznunk, hogy a rezsim Fehéroroszországot faragjon Magyarországból…
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/15. számában jelent meg április 8-án.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
