Holokausztszorongás és holokauszt-bűntudat

Holokausztszorongás és holokauszt-bűntudat

Bejárat az auschwitzi koncentrációs tábor Trzebinia altáborába, 1945 (Fotó: Wikipéda)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Anyám holokauszttúlélő volt. Sorsa terhének elhordása, az abból táplálkozó fájdalommal, gyásszal és szorongással való együttélés életem legsúlyosabb lelki terhe. Az alábbi írás alapját a holokauszttrauma közvetlen közelében szerzett tapasztalataim képezik. Annak érdekében próbálom feltárni a holokausztemlékezet közéleti diskurzusból hiányzó nézőpontjait, hogy felmérjem a kritikus határvonalat a múlt emlékének megőrzése és a neurotikus félelem fenntartása között. Célom a szembenézés, a megértés és a feldolgozás, mert a legtöbb, amire rájöttem, hogy senki és semmi nincs a világon, akinek vagy aminek bárki is tartozna az értelmetlen szenvedéssel.

I.

Bármilyen elképesztő, a holokauszt hetvenöt év múltán is a politika egyik legfőbb tárgya. Ez a kényszeresen közbeszédben tartott téma abból a zsigeri félelemből táplálkozik, hogy a zsidóság elleni genocídium egy nap megismétlődhet. Bármilyen irracionális is ez a feltételezés, mégsem szabad rámutatni arra a tényre, hogy ez egy extrém, neurotikus félelem – ha ugyanis ezt valaki kimondja, megsérti a holokausztemlékezetet.

A holokausztasszociáció a közéletben maga is holokausztként funkcionál. A politika és a média a holokauszthoz kapcsolódó egykori eseményekre bármilyen módon emlékeztető történéseket rendre úgy állítja be, mint az Auschwitzba tartó transzportok útjának újabb és újabb kilométerköveit. A magyar közéletben ilyen, holokausztra emlékeztető gesztus volt többek közt a gárda avatás, az árpádsávos zászló reaktiválása, vagy Gyöngyösi Márton jobbikos parlamenti képviselő felszólalása arról, hogy össze kellene írni az Országgyűlés padsoraiban ülő izraeli–magyar kettős állampolgárokat. Utóbbiból a fideszes kormány és balliberális ellenzéke közös erővel akkora hisztériát duzzasztott, hogy annak keretében nemcsak civilek és politikusok tömegei, de még az Országgyűlés ülését vezető fideszes alelnök is ruhájára tűzte a sárga csillagot. A kérdést, hogy mennyire ízléses a zsidóüldözés jelképét politikai haszon reményében felhasználni akkor, amikor a hazai zsidóság teljes biztonságban van, nem volt ajánlatos feltenni, az ugyanis az antiszemitizmus vádját vonta volna maga után.

Gyöngyösi Mártonhoz hasonlóan funkcionált a kilencvenes évek elején Király B. Izabella és két skinhead bajtársa, ezt a szerepet játszotta el később Szabó Albert és az általa vezetett, nagyjából két tucat fős Világnemzeti Népuralmista Párt, s ekként szolgált a magányos és zavart Bácsfi Diána is. A hazai sajtó kivételes nyilvánosságot biztosított ezeknek az elszigetelt, bármilyen bázist nélkülöző figuráknak – úgy állította be őket, mint afféle új Szálasi Ferenceket, akikből ha a magyarság itt és most tétlen marad, egy nap ártatlanok vérében gázoló tömeggyilkos lehet.

A holokauszttematizálás évtizedek óta a politikai osztály – leginkább pedig a baloldali és liberális politikai és médiaelit – hasznos eszköze, mely jelentéktelenné és érvénytelenné teszi az aktuális és fontos politikai kérdéseket. Az egykulcsos vagy progresszív adózás dilemmája, a spontán privatizáció ügyei vagy az államháztartási hiány mértéke valóban lényegtelen kérdések a holokauszthoz képest, csakhogy ezek a témák nem a holokauszt viszonylatában lettek lényegtelenítve, hanem Király B. Izabella, Szabó Albert és Bácsfi Diána viszonylatában – a közéleti diskurzus áttematizálásának ezt a szembeötlő szélhámosságát azonban senkinek nem volt szabad szóvá tennie.

A holokausztneurózist a hazai politika valamennyi szereplőjének minden körülmények közt ki kell szolgálnia. Ezt a permanens szorongásos állapotot nem pusztán tiszteletben kell tartani, de el is kell sajátítani, politikai normává kell tenni. Humánus magatartássá vált olyasmitől félni, amitől nyilvánvalóan nem reális – sőt: ez lett az emberség valódi próbája. Így azoknak, akikben nincs meg a borzalmak megismétlődésétől való patológiás rettegés, szintén ajánlatos kitűzniük a sárga csillagot, amint a kollektív paranoia felgerjed. Az üldöztetéses félelem a valóságból beáradó ingereket, a realitásérzéket és a tényeket egyaránt felülírja.

II.

A holokausztneurózis kétféle bűntudatból táplálkozik. A könnyebben megérthető ezek közül az elkövetők bűntudata – ez sújtja a németeket és az osztrákokat. A hitleri népirtással való töredelmes szembenézésre Németországban nem pusztán az azt elkövető nemzedék tagjai voltak képtelenek, de még azok gyermekei is. Az őket felnevelő apuka és anyuka emelte hatalomra és ünnepelte Hitlert – túl közeli volt az élmény, és túl közvetlen a láncolat a Führer és a szülők, valamint a szülők és a gyermekek között. Nem volt elég a holokauszt után születni: annak a generációnak lett csak esélye a szembenézésre, amelynek az elkövetők nemzedékéhez már nem fűződött szoros érzelmi kapcsolata – ez az unokák nemzedéke lett. „Das Experiment” [2001], „Der Untergang” [2004], „Sophie Scholl – Die letzten Tage” [2005], „Die Welle” [2008], „Jud Süss – Film ohne Gewissen” [2010], „Der Hauptmann” [2017] – a németség nemzetiszocialista múltját tárgyaló filmek az unokák szembenézése nyomán meg tudtak születni. A német társadalom az ezredforduló után elkezdte feldolgozni a hitlerizmushoz és a holokauszthoz fűződő bűntudatát.

Ausztria helyzete legalább ilyen nehéz, hisz ők adták a világnak Adolf Hitlert. Míg Németország demokratikus mintaállam lett élén egy olyan kancellárral, mint Willy Brandt, akit a Harmadik Birodalom adminisztrációja megfosztott német állampolgárságától, s ezzel a németség politikailag és szimbolikusan egyaránt túllépett a nemzetiszocializmuson, addig Ausztria a teljes körű hatalommegosztás korrupt útjára lépett, s ezzel évtizedekre felszámolta a belpolitikai versenyt. A kereszténydemokraták és a szociáldemokraták nagykoalíciója egy teljes történelmi korszakon át vezette az országot – a két nagy párt a szó legszorosabb értelmében mindent felosztott egymás között.

Az osztrákok nem mertek újra demokráciásat játszani. A pártok versenyében a szabadság egyszer már elbukott: Adolf Hitler demokratikus választáson juttatta hatalomra a Nemzetiszocialista Német Munkáspártot, majd számolta fel a demokráciát. Miután a demokrácia egyszer már alkalmas eszköznek bizonyult önmaga ellen, az osztrák elit nem mert többé ehhez folyamodni: a választás első két helyét megszerző pártok azonnal halálos ölelésbe menekültek.

Az osztrákok a mai napig kollektív elfojtást gyakorolnak. E tudattalan működés legszemléletesebb példája Conchita Wurst, Ausztria kollektív öngyógyításának széles körben ismertté vált demonstrációs objektuma – a hozzá tartozó médiaélmény legyártásának tényleges célja Adolf Hitler emlékének lemosása volt. A tudat a józanság gyakorlatával helyre tudja állítani a kibillent egyensúlyt: egészséges működés során, az értelmes tudat szintjén egy Willy Brandt személye képes lehet a Hitler által képezett hatalmas erkölcsi deficit helyreállítására. A tudattalan működése azonban más, s ez jellemzi Ausztria lelki folyamatait: az osztrákok kollektív tudattalanja az extrémitást azzal ellentétes előjelű extrémitással kompenzálja – így próbálja helyreállítani a kibillent egyensúlyt.

Az a gyermek, akit anyja és apja megkérdőjelezhetetlen erőszakkal nevel a konszenzusok betartására és a normakövetésre, erre adott tudattalan reakciójaként a rá nehezedő pressziót inverz magatartással, vagyis azonos mértékű, de ellentétes előjelű devianciával kompenzálja: tetováltatja magát, kábítószereket fogyaszt, prostituáltakkal közösül vagy bűnözésre adja a fejét. Adolf Hitler példátlanul erős tekintélyszemély volt, aki keresztülverte a németségen a nemzetszocializmust – ezt a bélyeget le kell mosni. Kiváló érzékkel tapintott rá erre a lelki működésre Sacha Baron Cohen Brüno nevű karakterével, akit aligha véletlenül alkotott meg osztráknak. Beszédes tény, hogy amikor Conchita Wurst az Eurovíziós Dalfesztivál koppenhágai döntőjéről megérkezett, nemcsak magas rangú állami tisztviselők köszöntötték, de Bécs polgármestere és érseke is fogadta.

Egy „hétköznapi” transzvesztita önmagában nem lett volna képes ellenpontozni Adolf Hitlert. Női ruhákba öltöző, megtévesztésig nőknek látszó férfiak, vagy az ellentétes nemi jelleg elsajátításáért küzdő transzszexuálisok a világ minden táján megtalálhatók. A női ruhát viselő Conchita Wurstnak szakálla kellett hogy legyen – egy szakállas nőt kellett piedesztálra emelni: Ausztriának Hitler ellen egy hétköznapi transzvesztitánál hatalmasabb kulturális mementóra volt szüksége. Rég forgatják már magukban az osztrák társadalom kollektív tudattalanjának malmai Conchita Wurstot, az anti-Hitlert, az ellenmérget az osztrákokat szégyennel és bűntudattal mételyező hetvenéves méreg ellen.

Európa egységét sem egyéb, mint a Németországtól való félelem hívta életre: a franciák félelme a németektől és a németek félelme önmaguktól. Németország végleg ki akarta törölni a nemzetiszocializmus emlékét, elveszíteni régi, szégyenteljes identitását egy nemzetek felett fonódó, halálos ölelésben – ez az Európai Unió.

III.

A nehezebben érthető holokauszt-bűntudat, melynek a magyar társadalom szempontjából sokkal nagyobb jelentősége van: a túlélők bűntudata. Míg az elkövetők bűntudata indokolható élmény lehet, addig a túlélőké irracionális, mégis töretlenül hat és működik. Ennek a lelki mechanizmusnak a megértéséhez vegyünk alapul egy testvérpárt, akiket a Harmadik Birodalom hatóságai koncentrációs táborba hurcolnak. Egyikük meghal, másikuk hazatér. Az ártatlan testvér halálát a szintén ártatlan túlélőnek racionalizálnia kell.

Az ember olyan lény, akinek az ok-okozati gondolkodás nem pusztán képessége, hanem kényszere. Azok az élmények, melyek az értelem számára megragadhatatlanok, feldolgozhatatlanokká válnak – amit az elme nem ér el, az kezelhetetlen, így a tudattalan prédájává válik. Jelei félreérthetetlenek: neurotikus félelmek, démonok lehelete, örvénylő szorongás és hidegleléses rémület. „Miért a testvérem halt meg, miért nem én?” – így hangzik a kérdés. Erre a kérdésre pedig nincs racionális magyarázat, így a ráció hűlt helyén szárba szökik a szorongás. Irracionális bűntudat képződik, és nincs értelmes magyarázat a történtekre, amely ezt feloldaná. „Azért ő halt meg, mert nem volt szerencséje, neked pedig szerencséd volt. Ennyi.” Csakhogy ezt a nyers és észszerűtlen magyarázatpótlékot az emberi psziché nem tudja kezelni. Ha nincs értelmes oka annak, hogy miért ő halt meg, és miért én maradtam életben, az irracionális bűntudat nem feldolgozható.

A megoldás ebből következik: utólag értelmessé kell tenni az áldozatok halálát. A túlélőnek neurotikus holokausztsérültségét nem szabad feloldania, a traumából nem szabad kigyógyulnia. A megrázkódtatást fenn kell tartani, és tovább kell adni – sőt: el kell várni, meg kell követelni minden civilizált embertől. Az áldozatok halálának utólag kreált értelme az lett, hogy a túlélők örökké bűnhődjenek, s hogy vég nélküli sérültségük és fájdalmuk lángolva emlékeztető fáklyaként lobogjon az emberiség előtt: „Soha többé!”

Sérültség és gyógyulás fogalmai morális kategóriákká váltak: meggyógyulni bűn. Aki kigyógyul a holokauszttraumából, aki saját neurózisát nem hordja fennen teljes életén át, s adja tovább a következő nemzedéknek, utólag értelmetlenné teszi az áldozatok pusztulását. ơk e lelki működés szellemében azért haltak meg, hogy rájuk gondolva az eljövendő nemzedékek örökké emlékezzenek, s emlékük az idők végezetéig idézze fel azt, ami történt, hogy az soha ne ismétlődhessen meg – halálukat ez a gondolat racionalizálja.

Hiába végezte el a holokauszt méltó beemelését a kollektív emlékezetbe a népirtást követő generáció Adornótól Pilinszkyig, ez a munka soha nem lehet befejezve, mert ha be lenne, akkor meg lehetne gyógyulni, és akkor az ártatlanok hiába haltak volna meg. Ha az unokák meg a dédunokák kigyógyulnak és továbblépnek, ha a holokausztneurózist nem örökítik tovább és tovább, az áldozatok halála hiábavaló volt.

Csakhogy az áldozatok halála valóban hiábavaló volt. A túlélők bűntudatának és az ebből fakadó neurózisnak a feloldása azzal a lépéssel kezdődne, hogy a holokausztsérültek szembenéznek a ténnyel: az ártatlan ősök hiába haltak meg – nem teszi utólag értelmessé a halálukat, ha a dédunoka és az ükunoka is belenyomorodik a feldolgozás és a felejtés tilalmába. Ezzel pokolian nehéz szembenézni, de a túlélők neurózisát másként feloldani nem lehet: be kell ismerni, hogy patológiás működés megpróbálni értelmessé tenni az értelmetlent egy kollektív trauma emlékének szüntelen megidézésével.

A megoldás első lépése annak elismerése volna, hogy betegség és egészség fogalmai nem erkölcsi kategóriák. Jönni fog még számtalan nemzedék, melyek tagjai megszabadulhatnak ettől a szorongástól annak tudatosításával, hogy lelki betegnek lenni nem erény, és meggyógyulni nem bűn. Ehhez a túlélőknek és hozzátartozóiknak először is azt kell tudomásul venniük, hogy neurózisuk exportjával, félelmük tárgyának társadalomra vetítésével és szorongásuk továbbörökítésével nem teszik értelmessé a haláltáborok borzalmait, hanem tovább súlyosbítják a bajt: rettegésük újabb és újabb nemzedékek lelkét emészti, s az utódok kötelességüknek érzik majd, hogy soha meg ne gyógyuljanak.

Ezért kell szüntelenül Adolf Hitlereket és Szálasi Ferenceket generálni mindenkiből, aki rájuk csak emlékeztetni tud, ezt a működést szolgálja a vég nélküli nácizás, és igazolja a harminc éven át hömpölygő, őszinte riadalom mindenféle jelentéktelen, karlengető bohócoktól: Király B. Izabelláktól, Szabó Albertektől, Bácsfi Diánáktól és Gyöngyösi Mártonoktól. Bármilyen groteszk, ők segítenek a holokauszttúlélőknek és azok leszármazottainak fenntartani az identitásuk alapját képező szorongást. Különben minden szenvedés és veszteség értelmetlen volt.

Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!

A véleményrovatban megjelenő cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/5. számában jelent meg, január 29-én.

UltraHang

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – „A nőnek a konyhában a helye”