Kevés szomorúbb végzetet láthat a közélet iránt érdeklődő egyszeri magyar, mint ami a Dopeman művésznéven közismert Pityinger László interjújából feltárul a Mandiner virtuális hasábjain. Nem is az a legfájdalmasabb, ahogy a kutyák egykori királya a király kutyájának áll, hisz megtörtént ez már nála nagyobb formátumú alkotókkal, Nagy Feróval és Fábry Sándorral is – de ilyen kellemetlen dörgölőzést, ilyen viszolyogtató behízelgést, ilyen önfeledt benyalást ekkora nyilvánosság előtt még lánybúcsúkra bérelhető férfi prostituáltak sem adnak elő.
Nagy magabiztossággal kijelenthető, hogy Pityinger Lászlóhoz képest még 6ix9ine, a hírhedt New York-i vamzer-rapper is erkölcsi példakép, hisz ő vádalku nélkül egy életre sittre került volna, Dopemant viszont legfeljebb a balliberális kurzus iránti személyes sértettsége hajtotta Orbán Viktor nemzetvezető lábához. Míg 6ix9ine rock and rollt gyártott az önzéséből, „tesóinak” lelkiismeretlen feldobásából, addig Dopeman a trollface által reprezentált önérzetes szolgaságot, amelyet szándéka szerint a buddhizmusával való tartalmatlan pózolása hitelesít.
Hogy jutott ide az a rapper, aki a kilencvenes években a maga területén tagadhatatlanul kimagaslót alkotott, s aki a Nemzeti Együttműködés Rendszerének korai szakaszában személyét és karrierjét az Orbán Viktor elleni harcra tette fel? Ellenzéki tömegtüntetéseken szónokolt, a balliberális kurzus pedig olyannyira a szívébe zárta, hogy tagjai még alternatív köztársasági elnöknek is megválasztották – azon az áron is, hogy a legkülönbözőbb kifogásokra hivatkozva egymás után négyszer kellett szavazniuk, nehogy szégyenszemre Bartos Cs. István szemétevő hajléktalan legyen Magyarország első alternatív köztársasági elnöke. Dopeman nem csak Orbán Viktor szobrát döntötte le – az igazi botrányt azzal keltette, hogy a ledöntött hungarocellszobor fejébe többször is belerúgott. A Mandiner interjújának alábbi részlete az egykori ellenzéki rapper mai érzéseiről tudósít.
– „Megbántad azt a rúgást?
– Mondjuk úgy, ez akkor belefért a «művészeti» és politikai irányvonalamba. Ma már nem. Megbánásról viszont azért nem beszélnék, mert az az ember, aki azt csinálta, nem az, aki most itt ül. És ez nem köpönyegforgatás, hanem egyfajta haladás. Egy perc alatt kihúzom a szőnyeget bárki alól, aki azt mondja, hogy ugyanaz az ember ma, aki, mondjuk, tíz éve volt. Ezt Orbán mellett Gyurcsány Ferenccel vagy Jakab Péterrel is meg tudom tenni. Mindenesetre annak idején én a leger¾sebb emberbe álltam bele, magába a királyba. Viszont nem gondoltam bele, hogy mint érző lényt alighanem megbántottam, a családtagjainak pedig fájdalmat okozhattam.”
Micsoda fájdalmat okozhatott Dopeman a miniszterelnök úr családtagjainak! Szinte látom is Orbán Ráhelt és Tiborcz Istvánt, amint meg kell szakítaniuk a vendéglátóipari szektor felvásárlását a rettenetes fájdalom miatt, amiért Pityinger László magyar állampolgár egy darab apukafejű hungarocellbe belerúgott.
Hiába lett Dopemanből alternatív köztársasági elnök, csak nem lett belőle önkormányzati képviselő, hiába támogatta ambíciójában a Magyar Szocialista Párt. Nem telt meg a hakninaptár, régi szövegeinek színvonalát meg sem közelítő, rendszerellenesnek szánt produkciójára nem mutatkozott tömeges kereslet, s az ellenzéki választók közéleti rokonszenve egyik vállalkozását sem pörgette be – sem a DopeHitelt, sem a DopeIngatlant, sem a DopeHajkert, sem a DopeKozmetikát. A magát mindig is győztes farkasnak látó egykori hiphopsztár a kereskedelmi tévék celebrotációjából is kikopott – a műsorok szerkesztőinek túl balhés, túl politikus figura lett.
Keserűsége érthető: nála kevésbé tehetséges és kevésbé karizmatikus közszereplők fényesen megélnek az ellenzékiségükből, ő meg nemcsak, hogy nem tudott leülni a nagyok asztalához, de folyamatosan hülyének is nézték – a „megyünk lopni” proliságában reprezentálódó személye az ellenzéki értelmiség zömének vállalhatatlan volt. Azt reméltem, hogy életének boldogabb és sikeresebb szakaszába lép azzal, hogy beiratkozik A Tan Kapuja Buddhista Főiskolára.
A fent idézett Mandiner-interjú tartalmának ismeretében ma már egyértelműen kijelenthető, hogy ez a reményem csúfosan meghiúsult: Pityinger László buddhizmust hallgatott, de szolgaságot tanult. Talán van olyan kő, amelyet nem lehet csiszolni, mert törik. Elképzelhető, hogy Dopeman kellően alázatos bocsánatkérésével azt a bevételeiben mutatkozó űrt próbálja betölteni, amelyet az elszivárgó kreativitás hagyott maga után. Persze az is lehet, hogy alázatos hűségesküje nem egyéb, mint egy dacos gyerek lázadása, amiért nem választották meg őrsvezetőnek az 5/C osztályban.
Akárhogy legyen is: azzal a kijelentésével, hogy az Orbán-szobor fejének rugdosásával megbántotta a miniszterelnököt, „mint érző lényt”, és fájdalmat okozott a királyi családnak, Dopeman hiphopgyökereit feledve a Romana regényújság velejéig gejl műfajába hatol – olyan megtéréstörténetet prezentál, amelynél sziruposabbal és hazugabbal még a nagymester, Schobert Norbert sem tudna előállni. Az egykori alternatív köztársasági elnök, a közösségi média hajdan volt ellenzéki véleményvezére önvizsgálatára olyan indokot talált, amelynek nyomán itt és most abba is hagyhatja közéleti tevékenységét, ha ugyanis tovább mélyül a buddhizmus életgyakorlatába, hamarosan az is világossá válik számára, hogy nemcsak hungarocell műanyagfejek rugdosásával lehet érző lényeknek fájdalmat okozni, hanem bármilyen, alaptalan vagy jogos kritikával. Persze erre az alattvalói alázatra nem formálhat igényt Dopeman valamennyi honfitársa vagy bármelyik hazai közszereplő – ez csak a királyi családnak jár.
Dopeman nem pusztán kiiratkozott kulturális és politikai törzséből, nem pusztán két korábbi szerepét, a VIII. kerület proli hiphopfenegyerekét és a rendszerellenes lázadót tagadta meg, de egyetlen percet sem tudott autonóm módon eltölteni: rögtön a Kárpát-medence teljhatalmú urának lábához dörgölőzött. Hiányzott a gazdaszagú csizma, az asztalról lehulló csont és az ostor, amely utat mutat – aligha kell vallásfilozófusnak lenni ahhoz, hogy érződjék: ez nagyon nem Buddha útja. Elég a kapitalizmusból meg a polgári sorból – jöjjön a feudalizmus, és jöjjön a hűbér! A nemzeti együttműködés rendszere nem Dope Hitel, és nem DopeIngatlan: Pityinger László abban bízik, hogy Kóka János és Szili Katalin mellett neki is jut majd egy rongy, amelyre leheveredhet – és ebben aligha téved. Sosem értettem, hogy valakinek, aki Al Caponéra és Pablo Escobarra példaképként tekint, ugyan mi baja lehet Orbán Viktorral. Többé már semmi – Pityinger László végre követi az értékrendjét: az életérzés, hogy „megyünk lopni”, igazán csak nagyban jó.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/4. számában jelent meg január 22-én.
