Most, hogy március 15-ét az ismert okból immár másodjára ünnepeljük csendesen, nyilvános politikai rendezvények, erődemonstrációk nélkül, talán érdemes volna megpróbálni úgy beszélni nemzeti mítosszá nemesedett forradalmunkról és szabadságharcunkról, hogy kerüljük a kényszeres aktuálpolitikai utalásokat, párhuzamokat. Hiszen az akkori Bécs nem a mai Brüsszel, a kormány se nem a Helytartótanács, se nem a külső agresszió ellen védekező Honvédelmi Bizottmány, és az ellenzékiek sem a márciusi ifjak.
A magyarság elmúlt néhány évszázadát a Nyugathoz való öntörvényű felzárkózáshoz való újabb és újabb nekiveselkedések és azok részleges vagy teljes kudarcainak a történeteként is szemlélhetjük. 1848. március 15. a legragyogóbb, legreménytelibb pillanat: haza és haladás ügye kéz a kézben járt, a pesti nép vértelen megmozdulása adott nyomatékot Széchenyi, Kossuth és Batthyány alkotmányos forradalmának. Az idilli állapot röpke időre szólt; hogyan is léphettek volna egyszerre az óvatos reformerek és a legszebben Petőfi Sándor hangján megszólaló radikálisok? Ám nagyszerű közös művük, a feudális viszonyokat meghaladó polgári jogegyenlőségen és népképviseleten alapuló, alkotmányos önrendelkezését visszaszerző magyar állam nem a belső ellentétek, hanem a fegyveres túlerő miatt szenvedett időleges vereséget. Hogy aztán Deák Ferenc nagy műve, a kiegyezés vérontás nélkül megvalósítsa a legtöbb '48-as követelést. A dualizmus felzárkózási kísérletének az első világháború és a történelmi Magyarország széthullása vetett véget.
A legutóbbi alkotmányos átalakulás, újabb felzárkózási próbálkozásunk kezdetének leginkább forradalmat idéző pillanatai 1989. március 15-höz köthetők. Akkor is a sajtószabadság követelése volt a kulcs, csak nem a nyomdát, hanem a televíziót foglalta le – azóta tudjuk, valóban csak jelképesen – a nép nevében egy ifjú, szakállas, a Petőfi-féle hagyományt a maga módján tovább éltető költő, az MDF-alapító Csengey Dénes. A tárgyalásos forradalom ekkor is győzedelmeskedett, s ezúttal külső erő sem volt, amely az utunkba állt volna. Mégsem érezzük igazán, hogy beteljesült az évszázados magyar álom.
Nem tudok nem szimbólumot látni abban, hogy a demokrácia eljövetelét jelentő 1990-es választás után egy évvel már sem Csengey Dénes, sem az 1956 ügyében soha kompromisszumot nem ismerő, a Magyar Október Párt vezetőjeként a rendszerváltó alkut következetesen elutasító Krassó György nem volt az élők sorában. Mindkettejüknek megállt a szíve harminc évvel ezelőtt. Petőfit vagy oly sok társával együtt a márciusi ifjak másik vezetőjét, Vasvári Pált az ellenség gyilkolta meg 1849 nyarán, a sírhelyüket sem ismerjük. Másfajta végzet, valahol mégis döbbenetesen hasonló.
Legjobbjaink rég elhulltanak – írta Csengey Dénes híres versében (Vörösmarty költő lázbeteg éneke). A szabadság angyalai szeretik ezt a vidéket, de boldogságra ritkán lelnek itt. Mégsem hiszem, hogy ez volna a magyar sors. Március 15. van. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
