Az ellenzéket patologikus gyűlölet és antikrisztianizmus vezeti – mondta nagy ívű beszédében Semjén Zsolt a Fidesz kongresszusán. Nem mondott újat. Igaz, nem politikus által, de a kormány holdudvarából hallhattunk már ilyen kijelentést az elmúlt hónapokban. – Nekünk a saját hazánkat meg kell védeni a sátán hadaival szemben – Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője ezt abban az elhíresült gondolatfutamában fogalmazta meg, amelyben a pesti srácokat a tálibokhoz hasonlította. A sátán hadain pedig minket, ellenzéki politikusokat értett.
Nem az a szomorú, hogy a kormány részéről és táborából ilyen súlyos állításokat fogalmaznak meg. Az aggasztó és érthetetlen az, hogy minősítéseit a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke komolyan gondolja. Magyarországon olyan politikusok vannak kormányon, akik számára saját ellenzékük a sátán hada, és akiket szerintük az antikrisztianizmus vezet. Ezzel magukat Istenné teszik, Krisztushoz emelik, belerángatva mindannyiunkat egy fájdalmas és káros dualizmusba. Demokráciának helye nincs, mert eszkaton van. Jó és gonosz csap össze, és a 2022-es választások harca lesz a végső. Nem véletlenül idézem az evangélium helyett az Internacionálét, mert Semjén Zsolt retorikája jobban illik az utóbbihoz. Való igaz, hogy ellentétek nemcsak a marxizmust, hanem a zsidó–keresztény gondolkodást is feszítik, de ott azok az egyének lelkében húzódnak, és nem a társadalomban vagy a közös ihletből táplálkozó nemzetben.
Keresztény az, aki harcot csak önmagával vív, míg másokért imádkozik. Lehetőleg nem pusztán szóban. Az imádság az egy lelkület, amelyből tettek fakadnak. De a kormány részéről még csak a szavak szintjén sem látom ezt a lelkületet. Miért képviselnék ők a krisztianizmust, és miben kellene látnunk a tetteik között a keresztény civilizáció védelmét? Az ipari mértékű lopásban? A korrupcióban, amely Lánczi András szerint a kormány hatalmának egyik tartópillére? Vagy abban nyilvánulna meg a hatalom angyali énekkel összecsengő szentsége, hogy Orbán Viktor szerint az igazság erő nélkül mit sem ér? Hol olvastak ilyet az evangéliumban? Hol olvasták azt, hogy az eszközt szentesíti a cél, vagy hogy a názáreti Jézus erővel képviselte volna igazát?
„Márki-Zay nevű ember”, így nevezte Semjén Zsolt az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjét, miközben nem győzött glóriát rajzolni párttársai feje fölé. Péter. Ezt abban a nagy kereszténykedésben a miniszterelnök-helyettes úr elfelejtette kimondani. Látható, hogy a keresztény középosztály klikkjébe csontosodó kormánypárti politikusok nem tudnak mit kezdeni egy kihívójukkal, aki fesztelenebbül vall keresztény, katolikus hitéről, mint tőlük valaha is hallottam. Fájhat szembesülni azokkal a kijelentésekkel, hogy ez az „ember” régebb óta keresztény, mint hős miniszterelnökük, mert már a valódi üldözöttség idején, a rendszerváltás előtt is templomjáró volt szemben KISZ-titkár kollégájával. Arctalanítva személytelenítenék el inkább, hogy ne kelljen belenézniük abba a tükörbe, amelyet Márki-Zay Péter tart eléjük.
Nem kérdőjelezem meg a hatalom politikusainak kereszténységét. Az nem az én asztalom. Sőt, pontosan tudom, hogy keresztények, és éppen ezért gondolom azt, hogy a bűnük is nagyobb. Mert ha nem volnának megkeresztelve, ha nem köteleződtek volna el Krisztus ügye mellett, ha nem neveznék magukat ma is legádázabb apostolainak, felelősségük sem volna akkora. Így azonban az Örökkévalóra hoznak szégyent.
És még a régi toposzt szóba sem hoztam. Semjén Zsolt az ellenzék esetében „magyarellenes reflexek zsigeri beállítottságáról” beszélt. Zsigeri? Csak nem genetikaiként értette? Csak nem összehozta már beszédében 2021 Magyarországán megint egy politikus a vért és a kereszténységet? Álljon távol tőlük! De a „távozz tőlem” parancsot idézve, azt nem kérem, hogy ők is távozzanak tőlünk. Én nem azonosítom őket a sátán hadaival. Éppen ellenkezőleg. Arra kérem őket, hogy jöjjenek közelebb. Szólítsuk egymást néven, nézzünk egymás szemébe, és lássuk meg egymásban az istenarcot. Ez a kereszténység.
A szerző a Mindenki Magyarországa Mozgalom elnökségi tagja
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/47. számában jelent meg, november 19-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
