Korunk legromlottabb és legcinikusabb alakja, a Soros Györgyedik hatványra emelt Soros György, a néhai Arthur J. Finkelstein politikai szakértő és nemzetközi kampányguru, aki egy évtizeden át volt Orbán Viktor tanácsadója, nagyon kevés nyilvános előadásának egyikén mesélte el a következő történetet. Egy közvélemény-kutatási kampányt vezetett az Egyesült Államokban, melynek során arról kérdezte a választókat, hogy mit gondolnak bizonyos politikusokról és aktuális közéleti kérdésekről. Egyik alanya nemcsak a szóban forgó ügyekről nem hallott még, de a képviselőjét meg az állama szenátorát sem ismerte, sőt a hivatalban lévő elnökről, Richard Nixonról sem hallott még – az utolsó kérdésre, amely szerint mit tart az amerikai politika legsúlyosabb problémájának, így felelt: a közönyt.
Finkelstein számára ő volt az ideális választó: alig tudott valamit a politikáról, mert egyáltalán nem érdeklődött a közügyek iránt, így aztán könnyű volt félrevezetni, s nem jelentett nagy kihívást elérni, hogy a közélet történéseibe való bevonódása érzelmi alapú, és ne racionális legyen. A politikát végletekig bestializáló kampánykreatív ezt a receptet illiberális politikusok nemzedékeivel osztotta meg, és vezette őket sikerre Benjámín Netanjáhútól Orbán Viktorig. Finkelstein, aki zsidó származású férfiként férje, Donald Curiale házastársaként két örökbe fogadott gyermeket nevelt, előszeretettel vezényelt világszerte akár antiszemita, akár homofóbiás felhangokkal operáló kampányokat – aligha csoda, hogy ő lett Habony Árpád mestere és mentora, vagy hogy azon kevés tanácsadó közé tartozott, akivel Orbán Viktor baráti viszonyt ápolt, és aki bármikor benyithatott hozzá egy-két jó szóra.
Az Orbán-rendszer kétharmados uralmának tizenharmadik évére a finkelsteini közöny teljes győzelmet aratott. Az égető politikai kérdések, a racionálisan megvitatható közügyek senkit nem érdekelnek, az egészségügyi és az oktatásügyi szektor tragikus állapota, Kelet-Magyarország végletes és végleges leszakadása, a magyar társadalom rohamos elöregedése és XXI. századra való teljes készületlensége nincs napirenden – viszont tömegek mozgósíthatók annak érdekében, hogy Magyarország kormánya megvédje az óvodásokat a nemváltástól, hogy Európa ne váljon Amerika, Magyarország meg ne váljon Európa gyarmatává, és hogy a Nyílt Társadalom Alapítvány ne telepítsen be terroristákat Magyarországra. Orbán Viktor a nemzet sorskérdéseinek helyébe a nemzet Soros-kérdéseit állította, és ez ellen a magyaroknak nemhogy nincs kifogásuk, de hallatlanul élvezik a szellemi kalandot.
Tanárok és diákok június 1-jére tizenöt városban szerveztek tüntetést az oktatásért és a pedagógusokat megnyomorító státusztörvény ellen – csakhogy az érintetteken kívül ez az ügy keveseket érdekelt. Érintettek alatt sajnálatos módon egyedül a középiskolai oktatókat és diákokat kell érteni: fel sem merül, hogy érintettnek érezzék magukat azok a milliók, akiknek a gyermeke jelenleg iskolás, vagy a jövőben az lesz, ahogy az egyetemisták sem tekintik érintettnek magukat, holott nemrég még középiskolások voltak.
Pedig az egyetemistákon sok múlik: a párizsi 1968 óta köztudott, mekkora változást tud elérni a szervezett diákság, és azóta is sokszor fejtettek ki hatékony ellenállást egyetemisták a világ számos országában. Az az Orbán Viktor, aki megszeppenve hátrált meg a netadós tüntetéstől, amikor azt látta, hogy pár ezer egyetemista magasba tartja a telefonját, bizonyára komolyabban venné a közoktatás ügyét, ha öntudatos egyetemi polgárok tömegei tanúsítanának szolidaritást azokkal az iskolásokkal, akik közt minden bizonnyal testvéreik, barátaik, barátnőik vannak.
Egyes országok nagy mértékben különböznek annak tekintetében, hogy egy-egy bajba került társadalmi csoport a többitől mekkora szolidaritásra számíthat. Szélsőséges példa Franciaország, ahol néhány nagy nyomásgyakorló képességű szakszervezet – mindenekelőtt a vasutasoké – rendszeresen tart szimpátiasztrájkot olyan ügyek mentén, amelyeket támogatásra méltónak ítél, és amelyekben az érintettek lobbiereje az övénél csekélyebb. Talán nem állna lángokban Párizs a státusztörvény miatt, ahogy Nagy Ervin állította, bár nyilván ez sem elképzelhetetlen, az viszont biztos, hogy a vasúti közlekedést hetek óta rendszeres munkabeszüntetések nehezítenék.
Persze vitatható, hogy a szimpátiasztrájk intézménye mennyire demokratikus, hisz mégiscsak a legitim kormány működését nehezíti egy olyan szervezet, melynek vezetését a szavazókorúak töredéke választotta meg. Angolszász országokban, amilyen Ausztrália, Nagy-Britannia meg az Egyesült Államok, törvény tiltja a szolidaritási sztrájkot, és ugyanez a helyzet Hollandiában is – nincs azonban olyan állama a demokratikus világnak, ahol tilos tömegrendezvényeken kifejezni egy bajba került csoport iránti szimpátiát. Orbán Viktort és rendszerét ezzel szemben szolidaritást hírből sem ismerő, saját rezsijén kívül semmi iránt nem érdeklődő, közönyös finkelsteini fogyasztók kritikátlan tömege tartja hatalmon. Olyanok sokasága, akiket hidegen hagy a társadalmi igazságosság, a közteherviselés, a jogállami normák teljesülése, az egészségügy meg az oktatásügy állapota – valamiben mégis különböznek nyugati alakmásaiktól: álmukból felébresztve is tudják, hogy hívják a miniszterelnöküket.
Jean-Paul Sartre szerint a modern kor szabadságának kulcsa az egyetemisták kezében van, mert nekik már elég ismeretük lehet ahhoz, hogy megalapozott véleményt formáljanak közéleti kérdésekben, viszont nincs annyi féltenivalójuk, mint a munkaerőpiacon dolgozó aktívaknak, akiket munkaadójuk a megélhetésükkel zsarolhat, és jellemzően nincs még családjuk, hogy annak nyomán a talleyrandi értelemben bármi kiteljen tőlük, így ők az utolsó olyan társadalmi csoport, amelyik megengedheti magának az elvi állásfoglalás és kockázatvállalás luxusát. Nos, az egyetemisták oktatás ügyében tanúsított passzivitását, fiatalabb diáktársaik ügye iránti teljes érzéketlenségét, szüleik nemzedékeitől eltanult cinizmusát és önzéstől átitatott, méla közönyét látva nem kell doktorátus a Sartre-életműből annak megállapításához, hogy Magyarországon nincs remény.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/23. számában jelent meg június 9-én.
