Felgyorsult világban élünk, ahol mindennapjaink részévé vált a pörgés. A lehetőségek és az információk eszeveszett áramlása az emberek többségét beszippantja, és sodorja magával. Különösen érvényes ez az úgynevezett fejlett világra. Így aztán manapság időből van a legkevesebb. Vagy csak rosszul osztjuk be? Ma már mozgalmak alakultak a száguldás, a pörgés, az élet kevesebb stresszel járó, és a lényeges dolgokra több figyelmet fordító lelassítására.
A Föld lakosságának várható átlagos élettartama 71 év, ebből 28,3 évet alszunk, 10 és felet munkával töltünk, 9-et pedig televízió és számítógép előtt ülünk, valamint okostelefonokat nyomkodunk. A házimunkára 6, az evésre 4, a tanulásra 3,5, a tisztálkodásra 2,5, a vásárlásra ugyanennyi, a gyereknevelésre másfél, míg a közlekedésre majdnem ennyi év megy el vagy jut az életünkből. Ezen arányok mellett legfeljebb a fennmaradó gyenge két évet használhatjuk fel a felgyorsult életritmusunk lassítására, az elmélyülésre. Aligha véletlen, hogy eközben úgy érezzük, nem jut időnk semmire. A legtöbben azt mondják, hogy az alvásra, a pihenésre, a családra, a hobbira és az olvasásra, a magánéletre kellene több időt fordítani, mint ahogy önmagunkkal is többet kellene foglalkozni.
De nem megy, mert világunk a gyorsaság kultuszában él. Sokan úgy gondolják – s ezt sugallják a reklámok is –, hogy ami gyorsabb, az jobb is. Pedig éppen ellenkezőleg! A gyorsaság, a végletekig felfokozott tempó a munkában és a magánéletben is megnöveli a hibázás lehetőségét. Ez az életritmus a kiégéshez, konfliktusokhoz vezet. A gyors étkezés – a fast food, a street food – manapság nagyon divatos, ám nemcsak nem egészséges, de örömöt sem okoz. Arról nem beszélve, hogy megterheli a környezetet is. A kapkodva összecsapott vásárlás éppúgy elveszi az élvezetet, és gyakran csak puszta pénzszórás.
Időt kérek | Magyar Hang
Mi már a jelek szerint végképp képtelenek vagyunk élvezni és megélni a pillanatot.
A technikai fejlettség lehetővé teszi, hogy operatívan és pillanatok alatt kapcsolatba lépjünk szinte bárkivel. Közben azonban kiveszik a beszélgetés, a társalgás szépsége. Egyre ritkábbak a személyes találkozók, és lassan luxusnak számít már az is, ha telefonon beszélgetünk. Elszürkülnek, elsorvadnak az emberi kapcsolatok. Még az utazásaink többsége is nagy rohanás, az élmények hajszolása, amelyeket aztán ahelyett, hogy magunkban feldolgoznánk, megosztunk a közösségi hálón. Nem megéljük, megosztjuk az élményeket.
Nem új keletű az, hogy az idő pénz, de az idő talán soha nem volt olyan értékes, mint manapság. S ez a helyzet logikusan felveti a prioritások helyes felállításának a kérdését. Mint a fenti felmérésből is látszik, a mozgástér nem túl széles, ám azért lehetne több időt találni az igazán fontos dolgokra. Sajnos, az emberek többségében azonban csak későn tudatosul, hogy mindenre úgysem jut idő, így le kell lassítani és inkább a lényegre kell koncentrálni. Különben úgy járunk, mint annyian, akik a pénz, a siker hajszolása közben nem veszik észre, hogy közben felnőtt a gyerekük.
Ez a rohanás oly mértékben általánossá vált, hogy szinte már mindannyiunkat fenyeget a „speedmánia” veszélye. Olyanokká válhatunk, akik számára a nagy sebesség – az étkezéstől a szexig – normává válik. Ennek az életérzésnek három tünete van. Az állandó pörgésben lévők folyamatosan egyszerre több feladattal foglalkoznak, közben egyikben sem mélyülnek el, s nem hagyja nyugton őket a gondolat, hogy nem sikerül időben és jól megoldaniuk. Ezek az emberek állandóan fáradtnak érzik magukat, és rövid az emlékezetük. Elfelejtik, mit reggeliztek, de azt is, hogy másnak mit ígértek.
Az olasz Carlo Petrini már 1986-ban tiltakozást szervezett az ellen, hogy az ismert gyorséttermi lánc üzletet nyisson a római Spanyol lépcső tövében. Berlinben három hete ugyanebben a szellemben 35 ezren tüntettek a gasztronómia globalizációja ellen, a kulináris tradíciók megőrzése, a helyi termelők támogatása mellett. Máshol a jó érdemjegyek hajszolása helyett az oktatás minőségének javítása mellett törnek lándzsát. Megint máshol a tudományos életben a publikációk, az idézettségi index hajszolását iktatták ki az életükből. A „lassú divat” hívei nem cserélik szezononként a ruhatárukat, előnyben részesítik a second hand üzleteket.
Egyes művészek az „átgondolt alkotást” tűzték zászlajukra, a „lassú művészet” évente több országban megrendezett napján pedig a galériák, múzeumok látogatóinak legalább tíz percet kell eltölteniük egy kép előtt, a tárlatlátogatás végén pedig megosztják egymással a benyomásaikat. A francia Atos IT-cégnél már 2011-ben bevezették, hogy a munkatársak csak a legszükségesebb esetekben küldhetnek e-mailt, telefonon vagy személyesen kötelesek megbeszélni a problémákat. S hogy mit tehetünk mi saját életritmusunk megtalálásáért? Mitől ne legyen állandóan az az érzésünk, hogy lekésünk a saját temetésünkről? A mennyiség hajszolása helyett törekedjünk az élet minőségének a javítására! Próbáljuk meg élvezni, amit csinálunk.
Első lépésként pedig, amikor ma hazamegyünk, ne roskadjunk le a tévé elé, ne csavarodjunk rá a telefonunkra, hanem kérdezzük meg a családtagokat, mi történt velük a nap folyamán. Beszélgessünk!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/6. számában jelent meg, 2019. február 8-án.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/6. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
