Nehéz köd ereszkedik a városra. „Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón” – jut eszembe Paul Verlaine híres Őszi chansonja. A nyirkos levegő átjárja az ember testét s rátelepszik a lelkére is. Talán ezért az összekucorító időért kárpótolnak bennünket az ünnepek. Decemberben egymást követik a lélekfényesítő, boldog családi együttlétek, a megszokottnál nagyobb figyelemmel fordulunk egymás felé, ilyenkor még arra is gondolni szoktunk, aki kiesik a mindennapos hajsza látóköréből. A régi barátra, az egykori iskolatársra, szétszóródott testvéreinkre vagy a már véglegesen elköltözöttekre. Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy adott még egy parányi haladékot: érezzük, amíg lehet, környezetünk szeretetét.
Mindez lehet valóság is, de belenőhet az ábrándok világába is. Hírek és álhírek között élünk, ha nem is olyan tragikus sorsszorításban, mint annak idején Radnóti Miklós. Ünnepelhetünk-e nyugodtan, belefeledkezve szeretteink szemébe, amikor behallatszik a szobába a gránátrobbanás, amikor vijjogó szirénahang zavarja a nappal ideges nyugalmát? Ukrajnában háború zajlik, ezrével jönnek a menekülők, s nem mondhatjuk: hagyjatok békén bennünket, megvan a magunk baja. Eszünkbe kell hogy jusson: ötvenhatban előttünk is megnyíltak a határok. Sokan menekültek abban a reményben, hogy valaha visszatérhetnek.
Ünnepelhetünk-e nyugodtan, amikor látjuk: érzékelhetően nő a szegények száma, a sorsukba beleroppanókkal már közvetlen környezetünkben is találkozunk. Barátaink, ismerőseink között is vannak munkanélküliek. Természetes hát, hogy összeszorul a torkunk, a félelem gyorsítja a szívverésünket, amikor eszünkbe jut: mikor következünk, mikor kerül ránk a sor. Ünnepelhetünk-e, amikor nemcsak olvassuk, hanem tapasztaljuk is a bűnözés növekedését, az aljas, emberhez méltatlan indulatok burjánzását. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – egyre kevésbé hiszünk Szophoklész új világszemléletet elindító felismerésében. Legalábbis itt, Közép-Kelet-Európában.
Kinek a sorsa a menekülőé? Az övé, vagy a miénk is? A megsebzett ujj az egész testnek fáj. Nem lehet kirekeszteni az ünnepek áhítatából a hétköznapi gondokat. A karácsony előtti vásári forgatagban ajándékot keresők tolonganak. Nagy, de kellemes gond, gazdag a kínálat. Bennünk meg ágaskodik az indulat: mikor, ha nem most? Mert az ünneplés a túlfogyasztás lehetősége. Egyszer van karácsony meg újév, igyunk, együnk. Sokat, mértéktelenül
Néha eszembe jut: szükségünk van-e egyáltalán az ünnepekre. Rohanás, lökdösődés előtte. Nagy-nagy előkészületek. Megterített asztalok, fogyó pálinka, konyak és sör. Aztán meg beválthatatlan üres üvegek. Kiürült pénztárca. Talán lélekben nem vagyunk felkészülve az ünnepekre, gyakran merő formalitásból lépünk ki a hétköznapokból, és lépünk át egy más világba. Hiányzik belőlünk a hit, hogy lehet őszintén beszélgetni, pihenni. Megbocsáthatunk az „ellenünk vétkezőknek”, és mi is mások akarunk lenni, mint az ünnep előtti önmagunk.
Megesszük az ünnepeket, hallottam a minap, s bizony nagy igazság van ebben a keserű kijelentésben. Pedig jó lenne visszaadni az ünnepek és az ünneplés méltóságát. A felszínes és lélektelen ünneplés nemcsak az alkalmat teszi súlytalanná, jelentéktelenné, hanem az embert is. Jó lenne, ha az estéli csendességben, a kivirágzó áhítatban erre is gondolnánk. Nehéz köd ereszkedik a városra. Megsápadnak a fények. De így is lehet látni, hogy megkezdődött a készülődés, a kereskedők nagy nyereségre számítanak. Ahogy múlnak a napok, egyre közelebb kerülünk a nagy lehetőséghez: visszatalálni az ünnepekhez.
A szerző író, újságíró
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/50. számában jelent meg december 15-én.
