Véletlenül akadt a kezembe a méltán népszerű krimiíró immáron nyolc éve, a migránsválság kitörését követően született könyve (Réti László: Európa, falak mögött), amelyben a kalandos történet lényegében egy közeljövőben játszódó disztópia. A szerző víziója szerint ugyanis az európaiak rá fognak döbbenni, hogy a Merkel-féle willkommenskultur elhibázott politika volt, s kemény döntéseket fognak hozni a beáramlás megakadályozására. Ennek megfelelően a regény már egy olyan világban játszódik, ahol Európát hatméteres betonfal veszi körbe, a százméterenként lévő őrtornyok személyzete pedig azonnal tüzet nyit a falhoz közelítő emberekre, akár van fegyverük, akár nincs, akár nők, férfiak, gyerekek, akár fiatalok vagy öregek. (Persze az iskolázott vagy jó szakmával rendelkező embereket továbbra is tárt karokkal várják, hiszen a népesség amúgy nem reprodukálja önmagát.)
Bármilyen sokkoló is ez a jövőkép, úgy tűnik, hogy efelé haladunk: egyre több országban hoznak a bevándorlást szigorító intézkedéseket, egyre több helyütt erősödnek meg azok a politikai erők, amelyek mind drasztikusabb ellenlépéseket sürgetnek a migrációval szemben. Még az Európai Unió „migrációs paktuma” is – amit az Orbán-kormány az első perctől kezdve csak becsmérel – sokat szigorít a migránsok lehetőségein.
Nemcsak a politikai és jogi törekvések mutatnak migrációellenességet, egyre inkább megjelenik ez a napi gyakorlatban is. Bár a kormányközeli magyar média csak a migránsok által elkövetett bűncselekményekről ad hírt, de azt napi rendszerességgel, a valóságban egyre több a bevándorlók és a menekülttáborok elleni erőszakos cselekmény is: csak Németországban évente több ezer esetről van – emelkedő tendenciát mutató – statisztika. Nem mellesleg: a határátlépéskor elfogott migránsok beszámolói szerint a hatósági intézkedések is egyre durvábbak (a Border Violence Monitoring Network videókkal, orvosi dokumentumokkal, jegyzőkönyvekkel alátámasztott jelentése szerint a visszafordítottak 90 százaléka tapasztalt minimum megalázást, de gyakori a fizikai erőszak, az önkényes fogva tartás, esetleg még szexuális inzultus is).
Az persze nyilvánvaló, hogy a fejlett nyugat nem fogadhat be korlátlan számban bevándorlókat, még akkor sem, ha a jóérzésű emberek amúgy belátnák, hogy akik megindultak-megindulnak, okkal teszik, akár fegyveres konfliktus, akár valamilyen diszkrimináció elől menekülnek, vagy a klímaváltozás lehetetleníti el létfeltételeiket, netán „csak” a mérhetetlen nyomorból próbálnának szabadulni. Igaza van tehát a magyar miniszterelnöknek, amikor évek óta az hajtogatja, hogy nem a problémát kell idehozni, hanem a segítséget kell odavinni. (A baj csak az, hogy – mint arra Orbán önmaga figyelmeztetett – nem azt kell figyelni, hogy mit mond, hanem azt, hogy mit csinál. Nos, miközben nagyon sokszor mond nagyon jó és helyes dolgokat, a tettek ezt alig vagy egyáltalán nem támasztják alá: szónokol gyermekek védelméről, de a gyermekvédelemre egyre kevesebb a pénz és a szakember; állítólag tiszteli és becsüli az időseket, de a nyugdíjak egyre inkább leszakadnak a reálbérektől, és az inflációt is csak papíron követik; európai színvonalat ígér az állatvédelemben, de az érdemi munkát végző nagyjából 500 civilszervezet összesen nem kap annyi pénzt, amennyit egy határon túli focicsapat).
Sajnos, a Hungary Helps által folytatott munka is jól illusztrálja az orbáni látványpolitizálást: a lakosság helyben tartását célzó összeg önmagában is csekély, de a közzétett lista tanúsága szerint még ezt is elaprózzák és/vagy a céllal nehezen magyarázható dolgokra fordítják, úgyhogy inkább csak kirakati díszlet, semmint érdemi segítség. De… nyilván nem is várható el, hogy Magyarország a maga méreteivel és gazdasági erejével komoly tényezője legyen a migrációt megfékezni szándékozó programoknak, amelyekre – ha a fejlett világ tényleg komolyan venné a feladatot – évtizedeken át euró-dollár-font-jen százmilliárdokat kellene költeni. Ezzel kapcsolatban két kérdés merülhet fel: mire kell ilyen irdatlan sok pénz, és miért kellene ezt a költséget az úgynevezett fejlett világnak vállalnia?
Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz: ahhoz, hogy a ma nélkülöző embermilliárdok ne akarják elhagyni szülőföldjüket, élhető körülményeket kell biztosítani a számukra. Azonnal – és a mainál sokkal drasztikusabb módon – meg kell fékezni a klímaváltozást, hogy ne sivatagosodjanak el termőterületek, és ne árasszon el a tengerszint-emelkedés településeket, netán teljes szigeteket. Ugyanilyen fontos lenne a korszerű és hatékony mezőgazdasági módszerek-eszközök átadása, a mai kor színvonalán működő ipar megtelepítése, az ezek működtetéséhez szükséges iskolai és szakképzési rendszer kiépítése, a lakhatás és a lakókörnyezet fejlesztése, a modern élethez kellő szolgáltatások meghonosítása, egészségügyi és szociális háló megteremtése… hogy csak a kézenfekvő igényeket soroljuk.
Mindezek során el kellene kerülni a napjainkig is jellemző hibákat és visszaéléseket: az nem segítség, ha a fejlett világ az enyhe vagy nem is létező környezetvédelmi és munkajogi szabályokat kihasználva, a helyi rezsimeket korrumpálva elavult technológiákat, egészségtelen és balesetveszélyes munkakörülményeket „exportál” az elmaradott térségekbe, ahol a nagyvállalatok továbbra is éhbéren, napi 12-14 órás munkaidőben dolgoztatják a képzetlen tömegeket, nem ritkán gyermekeket. (És persze a fejlesztések során célszerű lenne elkerülni a nyugat által megtapasztalt zsákutcákat és tévutakat.)
A második kérdésre, azaz hogy miért is kellene a fejlett és gazdag országoknak forrásaikat önmaguk további gyarapítása helyett a leszakadt régiók fejlesztésére fordítaniuk, két válasz is adható. Egyrészt azért, mert ily módon brutális helyett humánus megoldást találhatnának a migráció megállítására. Másrész azért, mert ezt kívánná a történelmi tisztesség is! Európa, Észak-Amerika, Ausztrália gazdagsága ugyanis igen nagy mértékben azoknak a területeknek a kifosztásából származik, ahonnan mostanság a legújabb kori népvándorlás tömegei elindulni kényszerülnek. A „magasabb rendű” fehér ember gyakorlatilag elrabolta azok földjeit, természeti és ásványi kincseit, akikben igavonó állatként tartható rabszolgát, legjobb esetben is csak olcsó munkaerőt látott. Az amerikai és ausztrál őslakosokkal szembeni kíméletlen népírtásokról, az afrikai emberkereskedelemről már nem is beszélve… Ha a világ gazdagabb fele most olyan sokéves programot dolgozna ki, amely globális méretekben igyekezne felzárkóztatni a kevésbé szerencsés régiókat, és megkísérelné kiegyenlíteni a gazdasági különbségeket, a történelmi bűnök fényében akkor is csak szerény kártérítésről lehetne beszélni.
Mindez persze aligha fog bekövetkezni, hiszen az emberek elsöprő többsége kapzsi és irigy, a vállalkozók és részvényesek önzők és fösvények, a cégek könyörtelenül anyagiasak (minél nagyobbak, annál inkább), a politikusok pedig végképp kicsinyes önimádók, akik ráadásul hatalmuk érdekében gátlástalanul építenek az emberek, vállalkozók, részvényesek, szervezetek önzésére és irigységére. Az utópia reménye helyett tehát nekünk, gyerekeinknek, unokáinknak minden bizonnyal csak a félelmetes disztópia marad.
Az viszont ma még megjósolhatatlan, hogy mi lesz, ha nem tíz- vagy százezrek, hanem tíz- vagy százmilliók indulnak új hazát keresni. (A megingathatatlan politikai, katonai, gazdasági hatalmat jelentő Római Birodalom lakói sem gondolták mondjuk 400 körül, hogy nem lesznek képesek ellenállni a keletről érkező vandál hordáknak.) Azt meg már ma is tapasztalni, hogy a reményvesztett, elkeseredett tömeg egyre durvább és erőszakosabb. Nehéz túlbecsülni azt a radikalizálódást, ami a pufferként használt államokban (például Törökország, Egyiptom) megrekedő, az embercsempészek által kifosztott, súlyosan nélkülöző, millióssá duzzadó, reményt vesztő tömegben következhet be, nem is oly sokára.
Egy Mikeás könyvéből származó bibliai idézet szerint: „… olyanná teszem szarvaidat, mint a vas, patáidat pedig olyanná, mint az érc, és széttiporsz sok népet, és rablott kincseiket az Úrnak áldozod, vagyonukat az egész föld Urának”.
Van, aki tényleg ezt akarja?
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
