(1)
Zökkenőmentesen szűnt meg annak idején a munkáshatalom Magyarországon. A rendszerváltáskor létrejött többpártrendszer, az állampárt hatalmi monopóliumának feladása, az ideiglenes alkotmány, a köztársaság kikiáltása és az első szabad választás jelölte ki a munkásállam megszűnésének útját. A magyar munkásság, amikor válaszút elé került, de korábban sem érezte, hogy a hatalom birtoklása számára előnyt jelent, javíthat a helyzetén, ha részt vesz a politika alakításában és az állami intézmények ellenőrzésében. Elfogadta, tudomásul vette azt az ideológiai tételt, hogy osztálya számára történelmi szükségszerűség a hatalom birtoklása. Sokan gondolták akkoriban, hogy történhet bármi, munkásosztály volt, van és lesz, mert a hatalmát önmaga erejéből meríti és nem kívülről kapja.
A rendszerváltást követően némileg másként alakultak a dolgok, sokan belátták, hogy a polgári demokráciában, a piacgazdaság viszonyai között könnyen háttérbe szorulnak a munkások érdekei. Igazságtalan a közjavak és a közterhek elosztása. A népgazdaság romjain kialakul egy polgári értékrendet hirdető tőkés réteg, amely hatalmi dominanciát teremt magának az élet minden területén. Eszközökben nem válogatva kisajátítja a köztulajdon jelentős hányadát, az oktatás, az egészségügy, a kultúra és a tájékoztatás irányítását. A vagyont szerző tőkések előnyökre tesznek szert a tőkével nem rendelkező, saját munkájukból élő, önmagukat megszervezni nem képes munkásrétegekkel szemben. Ellentmondásos folyamatok indultak el, mivel a hátrányos helyzetbe került társadalmi csoportok vonakodnak attól, hogy politikai közösségekbe szerveződjenek a saját maguk érdekében. Passzívan figyelik egyesek meggazdagodását, mások elszegényedését, a jövedelmek elszakadását a teljesítménytől és a piaci törvényektől. Nem bíznak a képviseleti demokrácia intézményeiben, egyéni menekülő utakat, kibúvókat keresnek a rájuk oktrojált jogszabályok végrehajtása alól.
(2)
A magyar munkásság az elmúlt másfél évszázadban hasonló utat járt be, mint sortársai a kelet-európai országokban. Az 1867. évi kiegyezéstől a szocialista állam 1989. évi bukásáig három nagy korszak határolható el a hazai munkásmozgalomban. A dualizmus idején lezajlott nagyarányú iparfejlesztés, a két világháború közötti gazdasági újratervezés, valamint a szocialista nagyipar kialakításának évtizedei. A különböző korszakokban az uralkodó elitek hol támogatták, hol fékezték a magyar társadalom legdinamikusabb rétegének fejlődését. Nemzetközi mintákat követve elősegítették a munkásképzés, a társadalombiztosítás, a jóléti és szociális intézmények, az érdek-képviseleti szervek és a szakmai közösségek megteremtését. A mindenkori állami és kormányzati szervek mellett a munkásélet alakításában szerepet vállaltak tőkés csoportok, városi önkormányzatok, egyházak és a munkások önszerveződő egyesületei. Folyamatában vizsgálva a munkáslét alakulását, bizonyos folytonosság figyelhető meg. A kiküzdött vívmányokat hagyományok, tradíciók és szokásjogok erejével örökítették át utódaikra az egymást követő nemzedékek. Másfél évszázad alatt a munkáskultúra részévé vált az egyetemes magyar kultúrának és az európai társadalom-fejlődési folyamatnak. A munkásélet lenyomatát őrzik a városok és falvak utcái, lakóépületei, közintézményei, kulturális terei, a családok és közösségek életébe beivódott emlékek és magatartásformák.
Különös módon az új iparosítást hirdető polgári kormány hosszú évek óta nagy erővel számolja fel a munkások életvilágát, a kialakult szokásokat, jogosultságokat a lakhatás, a kulturális öntevékenység, a sajtó, a pihenés, a szabad idő eltöltése és az érdekvédelem, valamint a munkaügyi szabályozás számos területén. Szinte semmit sem számít, hogy ezek az intézmények milyen korábbi korszakokhoz, kormányzatokhoz vagy társadalmi mozgalmakhoz kötődnek. Az elmúlt évek során egyre fokozódó ütemben kikopott az ország köztörténetéből a munkásság története, elhalványultak egykori céljai, eseményei, eltűntek történelmi személyiségei, művészi ábrázolásai a tankönyvekből, a közéleti diskurzusokból és a közterekről. Az aktuális iparfejlesztés ambiciózus törekvései felől nézve anakronisztikus a feudális időkre emlékeztető események, címek és rangok, társas érintkezési formák, hatalmi reprezentáció és kultusz intenzív feltámasztása. A dolgok úgy állnak, hogy időnként mintha nem is a magyar ipar és gazdaság korszerűsítéséről, hanem az ősiség, az úriszék és az urbárium visszaállításáról lenne szó. A munkaalapú társadalom nem előre megy, hanem időutazás hátra.
Úgy tűnik, mintha a politikai térbe benyomult egykori kisnemesek, kispolgárok, parasztok, zsellérek és cselédek ivadékai vissza akarnának térni a nagyipar kialakulása előtti időkhöz. A paraszti világ régi kottáiból éneklik az új idők új dalait. Visszaüt az ország kormányzásának színvonalára, hogy a huszadik század vesztes háborúi felőrölték a történelmi felelősséggel rendelkező dinasztiákat és értelmiségi rétegeket, a holokauszt és a kitelepítések súlyos veszteségeket okoztak a dinamikus társadalmi rétegek körében. Pótolhatatlan veszteségek keletkeztek a magyar társadalomban. A veszteségek pótlása, a talpraállás évtizedeiben felnőtt új nemzedéknek a munkásállam összeroskadása idején azzal kellett szembesülni, hogy a hazai bázissal rendelkező ipar fejlesztése megrekedt, eltűntek egész ágazatok, elszegényedtek régiók, elhaltak szakmakultúrák, perifériára szorultak erős munkásközösségek. Néhány év leforgása alatt megváltozott a nagy iparvárosok, mint Miskolc, Tatabánya, Győr, Veszprém, valamint régiós szerepet ellátó számos település társadalmi összetétele, jövőképe és viszonya a saját múltjához. A változások azonban csak meggyengítették, de nem mosták el teljesen a régi munkásélet kulturális és közösségi hagyományait, a szakmai identitás féltve őrzött elemeit. Egyes településeken ezek a szellemi erőforrások elősegítették a gazdasági élet, az ipari termelés megújítását.
(3)
Pozitív jelenségek mellett sem tagadható, hogy manapság a munkásság társadalmi és politikai reprezentációja összességében a hanyatlás képét mutatja. Ha csak tíz-húsz év távlatából visszatekintünk, megállapítható, hogy a munka világa kiszorult a nyilvánosságból, tiltásokból szőtt sűrű függöny takarja a gyárakban végzett termelő munkát. Szabályszegésnek számít, ha valaki engedély nélkül nyilatkozik a munkájáról, a fizetéséről, a munkakörülményeiről és a cégét érintő bármely kérdésről. Súlyos következményekkel jár a gyárkapun belüli élet kibeszélése. A munkavállalókat rászoktatták, hogy nincs közük a saját munkájuk eredményéhez, a tulajdonosi döntésekhez, a profithoz, a munkaügyi kapcsolatok egyoldalú átrendezéséhez. Változatos helyzet alakult ki a magyar gazdaságban: egyszerre vannak jelen európai normákhoz igazodó munkakörülmények, ázsiai foglalkoztatási szokások és a globalizált neokapitalizmus különböző eljárásai, amelyeknek legfőbb célja a fejlett országokban alkalmazott munkaügyi előírások megkerülése. A külföldi és a nemzeti tőke egyaránt az alacsony bérek fenntartásában és a munkáltatói kötelezettségek lazításában érdekelt. Nincs ellenére a hazai munkaerő lecserélése külföldi vendégmunkásokkal.
A magyar kormány által 2010 óta kezdeményezett jogszabályi változások egyértelműen a munkavállalói pozíciók rontására, a munkáltatók számára megszabott korlátok leépítésére, a munkaidő, a szabadságolás, a munkavédelem „rugalmas" alkalmazására irányulnak. Az új technológiákhoz való alkalmazkodás, a szigorodó előírások kényszerű elfogadása mellett a „melósok" egyre inkább elveszítik rendelkezésüket a szakmai tudásuk, a munkavállalási szabadságuk, a munkaidejük és az életkörülményeik fölött. Ez a folyamat a modern „bérrabszolgaság" kialakulásához vezet, amelyből kiutat legtöbb esetben csak a külföldi munkavállalás kínál. Érdekvédők és egyes tudományos kutatók szerint a munkavállalókat érintő megszorító intézkedések összefüggést mutatnak a magyar ipar elégtelen versenyképességével, a munkaerő kivándorlásával, a gyermekvállalással vagy a magyar állam iránti bizalom megrendülésével. Élhetetlen lett az ország – véli sok munkavállaló. Végső soron ugyanis nem egyes kormányokra, hanem az ország, a lakóhely megítélésére ütnek vissza a rövid távon elviselhetőnek látszó, üggyel-bajjal fenntartott intézkedések.
(4)
A rendszerváltó polgári pártok eminens érdeküknek tartották a munka világában a politikai aktivitás, a szervezkedés, a jóléti szolgáltatások, a különféle kedvezmények korlátozását. Ahol csak lehetett, felléptek a szakszervezetek, a hagyományos munkásközösségek, a munkavállalók képviselőivel szemben. Minden lehetséges eszközzel korlátozták a sztrájkjog érvényesülését. A politikai elitek a munkásság minden lépésében a rendszerváltás akadályozását látták. Az állampárt idején keletkezett gazdasági csőd felszámolása során másfél millió munkahely elvesztése, a reálbérek csökkenése, a megélhetési gondok feltorlódása miatt munkások sokasága lett kárvallottja az újkapitalista fordulatnak. Az ország politikai vezetésében való csalódást sztrájkok, utcai demonstrációk jeleztek, de ezek a tiltakozások nem vezettek kormányok bukásához. Annyi eredménye azonban lett, hogy a jobboldali elitek letettek a munkavállalói érdekvédelem radikális felszámolásáról, érdekegyeztető tanácsokat hoztak létre, amelyek teret biztosítottak a munkavállalók, a munkáltatók és a kormány közötti alkudozáshoz. A rendszerváltozásban való csalódásból átmenetileg a szocialista munkáspárt utódszervezete profitált, ami kifejezésre jutott választási sikereiben és kormányra kerülésben.
Öt választási ciklus alatt úgy látszott, hogy kialakult a kormányváltások demokratikus rendje, amelyben a munkások képviseletét baloldali párt(ok) biztosítják. Ismert okokból azonban a történelem menete más irányt vett a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) létrehozása után. Továbbra is megmaradt a ciklikus kormányváltások illúziója, de a demokratikus normák torzulása és a baloldali pártok elégtelen tevékenysége miatt megszűnni látszanak a munkásság politikai képviseletéhez fűzött remények. Ehhez hozzájárult, hogy a társadalmi-gazdasági átalakulások jelentős csökkentették a munkások arányát a lakosság és a szavazópolgárok körében. A fogyás tendenciája a rendszerváltozás óta tart. A korábban mesterségesen felduzzasztott nagyüzemi munkásréteg érzékelhetően csökkent azzal, hogy egyes feladatokat (porta, biztonsági szolgálat, konyha, szállítás, stb.) a cégekből kiszerveztek. Ezen kívül a kis-és középvállalkozások megszaporodása, az új technológiák bevezetése és a hatékonyabb munkaszervezés is számos vállalkozásnál csökkentette a létszámot. Számában és súlyában is csökkent a munkásság társadalmi szerepe, de továbbra is jelentős tényezője az ország fejlődésének.
(5)
A mai munkáspolitikáról való gondolkodást erőteljesen befolyásolják az elmúlt másfél évszázadban a munkásosztály szerepéről, a hatalom megragadásáról, a szociális felemelkedésről és a politikai harc eszközeiről kialakult eszmék és programok. A mai tennivalókat illetően visszatekintő jellegű koncepciók születnek. A viták esetenként arról szólnak, hogy a jövőkép meghatározásához 1988-ig vagy 1948-ig, netán még régebbi időkhöz kell visszanyúlni. A történelmi szemléletmód mellett vagy azzal párhuzamosan időről időre felmerül a külföldi minták követésének igénye is. A politikai baloldal a kormányzati pozíció – illúziókkal terhelt – megszerzésére fókuszál. Legfőbb terepe a parlament és az önkormányzatok, de szinte semmi figyelmet nem fordít egy baloldali politikai ellenkultúra kialakítására. Számos érdekvédelmi szervezet, civil kezdeményezés „elveszítette baloldali jellegét", a megnyilvánulásaikat a kormány iránti lojalitás jellemzi, ami hitelvesztést okoz a helyi közösségekben, illetve fokozzák a tagságuk passzivitását. Egyes érdekvédők a kormányzati „felvásárlások" lelkes áldozatai lettek.
Az idei önkormányzati és európai uniós választásokon összeroskadt az a pártstruktúra, amely a Fidesz 2010. évi kormányra kerülésével, az MSZP-ben bekövetkezett pártszakadással és szatellit pártok létrehozásával kialakult. Új helyzet állt elő a politikai életben, a Kádár-korszaknak, a munkásállam iránti nosztalgiáknak megszűnt a felhajtó ereje, a munkavállalók széles köre számára a régi ideológiák, szervezeti kötődések elveszítették a vonzerejüket. Ennek is tulajdonítható, hogy a Tisza Párt olyan szavazó tábort hozott össze rövid idő alatt, amely nem ideológiák, hanem programok és értékek (identitások) mentén, tömegpártként viselkedik. Az utódpártok (DK, MSZP) felélték az örökségüket, a kisebb ellenzéki pártok a megszűnés felé sodródnak. Az összezsugorodott szakszervezeti mozgalom elveszítette az akcióképességét, hatékony munkabeszüntetések helyett legfeljebb petíciók szervezésére képes. Eljött az ideje a politikai baloldalon – a legalább egy évtizede halogatott – újratervezésnek, a tartalmi, szervezeti és személyi feltételek megújításának.
A baloldali pártok, vezető politikusok a legtöbbet azzal tehetnek, ha elősegítik az elkerülhetetlen változásokat. Természetesen módjukban áll, és ezt elősegíthetik szervezeti és személyi érdekek is, hogy utolsónak maradjanak, és lekapcsolják a villanyt. Egyes pártok, szakszervezetek és más utódszervezetek politikai haldoklásából erre bőven találunk példát. Alulnézetben pedig a munkavállalóknak szembe kell nézni az újkapitalizmus kialakult viszonyaival. Nem kerülhetik el, hogy politikai képviseletükkel és érdekeik védelmében felkészült, tapasztalt, megalkuvást nem ismerő, irányukban elkötelezett vezetőket bízzanak meg. Vállalják saját szervezeteik és médiájuk finanszírozását, hogy visszaállíthassák jogaiba a kollektív érdekvédelmet, a munkabeszüntetés, a szerződéskötés szabadságát és a kétoldalú megállapodásokat. Ezzel elősegíthetik a munkáspolitika kiszabadítását az autokrata hatalmi elit gyámsága alól.
