Nélkülem

Olvasom az újságban, hogy a kormánypárt káderutánpótlás-nevelésre szakosodott ifjúsági szervezetének kongresszusán nem nagyon akadt felszólaló, aki ne nélküledezett volna jódolgában. Nincs ezen mit csodálkozni, a nélküledezés nemzeti sport lett, amióta a liberális újságíró az új futballstadion avatóünnepségén egyrészt nem állt fel, amikor az összmagyarság legfrissebb himnusza felcsendült, másrészt meg is írta, hogy miért nem állt fel. Azóta boldog-boldogtalan elmeséli a szóba jöhető platformokon, hogyan viszonyul a különleges státusú nótához, pártállásától a legkevésbé sem függetlenül, ez természetes. Aki nem úgy viszonyul, az hazaáruló. Aki úgy viszonyul, az árvalányhajas sudribunkó népnemzeti tajtparaszt.

Mondjuk az utóbbi típusú hangok halkabbak. Ennek egyik oka lehet, hogy van az a szint, amikor a felszínes irónia és a tőrőlmetszett cinizmus ereje már nem versenyképes a totális agresszivitáséval. Ugyanakkor érdemes tisztában lenni azzal is, hogy a liberális véleménynyilvánításban mégis van még annyi spiritusz, amennyi egyik pillanatról a másikra beindíthatja a túloldali gépezetet.

E hasábokon említettem már, hogy néhány napot határainkon túl töltöttem nemrégiben, minek alkalmából hallottam néhány jópofa sztorit az Ismerős Arcok zenekarról is. Hiszen ott is téma a téma. A legjobban az tetszett, amely szerint meghívták őket odaátra – ha jól emlékszem, falu- vagy városnapra valahova –, és a közönség már az első számuktól kezdve folyamatosan és egyre hangosabban követelte a slágert. Tolták a többit szegények, ameddig tolhatták, aztán feladták, és jöhetett a kollektív dalolás. Hétszer egymás után. Hétszer. Voltam egyszer egy Amanda Palmer-koncerten az A38-on. A leány beillesztette a műsorába a Smells like teen spiritet a Nirvanától. Majd előadta ezt a ráadás során is. A közönség annyira lelkes lett a duplázástól, hogy utána még egyszer és még egyszer elénekelte a dalt Amanda – de ez még mindig csak négy, és nem hét.

Azt az egyet nem tudom – többet is nem tudok, de tetszik most ez a felütés –, hogy mitől lettek a magyarok ennyire himnuszgyűjtögető nemzet. Ott kezdődik, hogy eleve kettőnk van, a Himnusz Kölcseytől és a Szózat Vörösmartytól, egy az elejére, egy a végére. Ehhez jött dettó határon túli alapon a Székely himnusz – versének szerzőjét bizonyára kevésbé ismeri az olvasó, mint előbbi két költőnket, úgyhogy ide írom a nevét: Csanády György –, és most itt van negyediknek a negyedik. Alkotta Nyerges Attila, zenéjét szerezte Leczó Szilveszter.

Remélem, hogy megérem az ötödiket, a hatodikat és a sokadikat is, ha ilyen tempóban sokasodnak, akkor nem vagyok esélytelen. A félreértések elkerülése végett: én a legmélyebb tisztelettel viseltetek mindazok iránt, akiknek fontos, hogy álló helyzetben könnybe lábadjon a szemük megható alkalmakkor. Velem is előfordult ez sokszor, dalok is voltak rám hasonló hatással.

Mindazonáltal hadd jegyezzem meg, hogy konkrétan lenyűgözött, amit a beregszászi főiskolán láttam. Utoljára akkor jártam benne, amikor még a főépület sem volt teljesen készen, és azóta kinőtt ott szinte a semmiből egy komplett kampusz, kollégiumokkal, sportpályákkal, mindennel, ami kellhet. Úgy csodás az egész, ahogy van. Komolyan mondom: ennél jobban nemigen hasznosulhatott volna a magyar adófizetők pénze azon a sanyarú sorsú vidéken. Továbbá azt gondolom: ez talán kicsivel többet számít, mint a leszakított haldokló virág.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/49. számában jelent meg, 2019. december 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/49. számban? Itt megnézheti!