Abramovic, Belgrád, Crvena Ruza

Tizen-egynéhány év után, Marina Abramovictyal és a feleségemmel tértem vissza Belgrádba. Az utóbbival ténylegesen, az előbbivel csak képletesen – ugyanis a szerb avantgárd nagyasszonyának kulcsszerepe volt az úti cél megválasztásában. Azt követően ugyanis, hogy Átkelés a falon című önéletírását olvasva felvetette feleségem, jó volna látni Abramovicot akcióban, megtörtént az Év Árukapcsolása. Abramovic és Belgrád: akár a somlói juhfark és az Asiago Stravecchio sajt kombinációja. Lehet úgy is élni, hogy kihagyja az ember, csak minek.

Pedig a hetvenes években, amikor Abramovic híressé vált, aligha tűnhetett valószerűnek, hogy 2019-ben majd bárki, bárhol az ő kiállítására látogasson majd el. A művész ugyanis – abból a tételből kiindulva, hogy a nyugati művészet az elmére és a lélekre összpontosít, és eközben vétkesen megfeledkezik a testről – minden lehetségest és lehetetlent megtett azért, hogy felfedezze önnön fizikai tűrőképességének határait. Ebbe az is belefért, hogy Rhythm 0 című, 1974-es akciójában hetvenkét különféle tárgyat – köztük festékeket, fésűt, báránycsontot, rózsát, de kést és egy lőfegyvert, valamint a beleillő lövedéket is – felkínált az utcai járókelőkből verbuvált közönség számára, hogy kedvük szerint használják rajta bármelyiket, ő majd vállalja a felelősséget a következményekért. Marina Abramovic könnyezve, sebekkel szabdaltan fejezte be az eredetileg is tervezett hat óra elteltével a performance-t, amelynek során a közönség egyik tagja töltött fegyvert tartott a fejéhez, és talán használta is volna, ha a publikum egy másik képviselője el nem veszi tőle.

Majd amikor az Abramovic-féle body art már az extremitás – és a performer fizikai létezésének – végső határait ostromolta, megtörtént a találkozás, amely utat nyitott a művésznő kollaboratív korszaka, valamint a kortárs avantgárd egyik leglátványosabb love story-ja előtt. Szenvedély, provokáció és a férfi-nő kapcsolat brutálisan érzéki leképezése jellemezte Abramovic és Ulay (azaz Uwe Laysiepen) közös akcióit, amelyek egyikén például négy percig álltak egymással szemben úgy, hogy Marina a felé fordított íjba kapaszkodott, Ulay pedig szemközt, a párja és társa szíve felé irányított nyilat és a testsúlyuk által megfeszített húrt markolta, miközben a közönség kihangosítva hallgatta gyorsuló szívverésüket. A pár aztán 1988 első felében kilencven nap alatt végiggyalogolta a kínai nagy falat, Marina a keleti végétől, Ulay pedig a nyugatitól indulva el, hogy félúton találkozzanak – ám ez az akció már minden monumentalitása mellett is kapcsolatuk végét jelentette.

A későbbiekben Abramovic performance-ai a közéletre való reflektálást is megengedték maguknak – a Balkáni erotikus eposz például a tradicionális férfi- és női szerepeket vette górcső alá és karikírozta a végletekig azzal, hogy merevedésüket hagyományos szerb népviseletben, büszke ábrázattal közszemlére tévő férfiakat sorakoztatott egymás mellé, az akció női szereplőit meg – szintén népviseletben – kihajtotta a zivatarba, hogy vaginájukat a zuhogó esőnek kínálva, visongva ünnepeljék saját termékenységszimbólum mivoltukat. A Balkáni barokk során pedig Abramovic négy napon keresztül, egyetlen kefével megtisztított ezer friss marhacsontot – fehér ruhában, mindvégig bús-borongós délszláv népdalokat énekelve.

A belgrádi Kortárs Művészetek Múzeuma ezt az impozáns életművet tekintette át tárgyak és képek sokaságával, eredeti felvételeken mutatta be a legemlékezetesebb performance-okat, és némelyiket fiatal művészek segítségével újra elő is adta – így jómagam is megtapasztalhattam, hogy nem csak a performerek, hanem az események részévé lett közönség tagja is megéli a kiszolgáltatottságot, ha egy egymással szemben álló, anyaszült meztelen férfi és nő között kell átpréselnie magát a kiállítás terébe. (Például: persze hogy ilyen helyzetben figyelsz arra, nehogy a performerek lábára lépj – na, merre nézel, hogy biztosan ne taposs rájuk, vajon melyikük felé fordulsz, és mit látsz majd ott?)

Mindemellé ott volt habnak a tortán Belgrád, a szocialista brutalizmus, a Bécs ihlette klasszicizmus, a Bauhaus és az ottomán épületek eklektikus koktéljával. Tizenöt év alatt sok minden változott, de aminek érdemes volt, az maradt ugyanaz: a Crvena Ruzában hosszan elbeszélget veled a pincér és a tangóharmonikás, ha másnap is visszamész oda vacsorázni, és a Skadarlija bejáratánál is még mindig hevenyészett pultokról árulják esténként a házi birspálinkát. Ezt is köszönjük, Marina Abramovic!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/2. számában jelent meg január 10-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/2. számban? Itt megnézheti!