Megfigyelési ügy: nincs itt semmi látnivaló

Megfigyelési ügy: nincs itt semmi látnivaló

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Nagyon erős a gyanú, hogy a pártállam titkosszolgálati eszközökkel figyelt meg ellenzéki értelmiségieket, újságírókat és üzletembereket. A XX. században egy ilyen ügy még fajsúlyos közéleti botrányt kavart volna – a Watergate Hotelből induló események például Richard Nixon amerikai elnök lemondásához vezettek. Ha mindez a leleplezés a XX. században történik, hónapokon át ezen rugózott volna a média, éveken át zajlottak volna a parlamenti meghallgatások, a rendőrségi és ügyészségi vizsgálatok. Lemondások, felmentések, szilánkokra tört karrierek és a közvéleménynek odavetett bűnbakok fémjelezték volna a botrány komolyságát, és az elkövetőknek vélhetően néhány választási vereséget is be kellett volna kalkulálniuk. Persze a legfőbb felelősök már a XX. században is elkerülték a számonkérést, ahogy a szennyes részletek zöme is titkosítva lett, de a jogrendszer, a sajtó, a civil szféra és a demokratikus intézmények szinte mindig megerősödve kerültek ki ezekből az ügyekből, míg a politikai elit veszteségeket könyvelhetett el.

Attól tartok, nem fogalmazok meg túl merész jóslatot azzal, hogy a polgárháború és feudalizmus sújtotta XXI. századi Magyarországon a történteknek még ilyen következményei sem lesznek. A jogállami és demokratikus intézmények már rég nem működnek, ha akár az Országgyűlés, akár az igazságszolgáltatás valamelyik döntése épp sértené az állampárt vagy az Orbán család érdekeit. A jelenlegi hatalom felett nincs kontroll, és nem hiszem, hogy létezne olyan ellenzéki vagy kormánypárti választó, aki a lehallgatás híre hallatán a fejéhez kapott, mert ezt azért nem gondolta volna: a permanens weimarizálódás közegében ez az eset aligha lep meg bárkit.

Aki kicsit is ismeri a magyar belpolitikát, aki látja a polip csápjait, amint a rendőrségtől és a gazdaságtól kezdve az önkormányzatokon és az iskolákon át a sportegyesületekig és az uniós pénzek elosztásáig menően behálózzák Magyarországot, az tisztában van azzal, hogy az Orbán-rendszer működésének legfőbb jellemzője az, hogy döntéshozói és kliensei a törvények felett állnak. Márpedig azt, aki a törvények felett áll, ugyan miféle erő és miféle szempont korlátozná abban, hogy ellenfeleit a magyarság megmaradása érdekében megfigyelje, és szándékaikat részletesen kikémlelje – főleg, hogy azok köztudottan nem pusztán az állampárt politikai ellenfelei, hanem külföldről mozgatott, nemzetáruló gazemberek, akik négyévenként a hazát próbálják ellenzékbe kényszeríteni.

A megfigyelési ügy – akár megtörtént, akár nem – nem fogja érdemben befolyásolni a közvéleményt. Nem a kormány propagandamédiája miatt, amely napi szinten képes hatékony gyűlöletkampányokat levezényelni, hogy áttematizálja a közbeszédet, és még csak nem is azért, mert sem az ügyészség, sem az Országgyűlés, sem más demokratikus intézmény nem működik a funkciója szerint, hanem mert egyáltalán nincsenek már centrumszavazók, akiknek a bizalmáért a politikai pólusok erői legalább négyévenként vetélkednének, amint tették azt a XX. század békés és sikeres második felében. Egyáltalán nincs már centrumértelmiség, melynek tagjai egy ilyen esetben képesek lennének érveket ütköztetni, tényeket tényekkel szembeállítani, következtetéseket levonni és a közjót keresni.

Ebben a megfigyelési ügyben a hazai politika iránt érdeklődő magyarok aligha találnak bármi látnivalót: a kormánypártiak a mindennapos szabadságharc, az ellenzékiek a mindennapos közgyalázat precedensét látják benne. Még magamon is azt érzem: mindegy, hogy a vádak helytállók-e. Ahogy a Fidesz reagál rájuk, ahogy blokkolja a nemzetbiztonsági bizottság működését, ahogy orgánumainak egyike elhallgatja, másika meg letagadja a történteket – mindez önmagában elég érv volna arra, hogy Orbán Viktor rendszere megbukjon.

Az állampárt épp elég jogtalanságot tett az elmúlt tizenegy év során ahhoz, hogy ezt is simán kinézzem belőle, a fideszes értelmiség pedig épp elégszer nézett már félre ahhoz, hogy ezt ezúttal újra megtegye. Hisz mindenáron meg kell akadályozni a visszatérését annak a baloldalnak, amelyről a fideszesek bizony némi alappal feltételezik, hogy ugyanezt tenné ebben a helyzetben. Aki ennyi lopás, ennyi hazugság és ennyi gyűlöletkeltés után még mindig Orbán Viktor mögött áll, annak a naivabbja úgy gondolja, hogy egy újabb előre megtervezett nemzetközi lejáratókampány zajlik a Fidesz ellen, a cinikusabbja meg azzal nyugtatja a lelkiismeretét, hogy a politika mocskos világ: nem olyan rég az derült ki, hogy a CIA hallgatta le Angela Merkelt – lám, a titkosszolgálatok külföldön sem válogatnak az eszközeikben, a nagyhatalmak pedig még a saját szövetségeseiket is megfigyelik. A frontok megdermedtek: nincs átjárás. Két valóság feszül egymásnak, és már nincs polgári közép, amely racionalizálhatna, szintetizálhatna, az egyrészt és a másrészt szempontjaihoz tartozó érveket fogalmazhatna meg.

A megfigyelésügyi médiafelhajtás egyetlen valós tétje, hogy egyik és másik törzs saját igazsága mennyire mozgósítja az ahhoz tartozó szavazótábort, és mennyire demoralizálja, mennyire készteti otthonmaradásra a másik oldal híveit. S e téren is vakrepülés zajlik: nem tudni, a magyar társadalom ellenzéki fele mennyire fáradt bele abba, hogy több mint egy évtizede reménytelenül házal az igazával, hogy gyermekei külföldre költöznek, és hogy amennyire az Orbán-rendszer kafkainak mutatkozik, épp annyira tűnik leválthatatlannak. Nehéz elképzelni, hogy ez az ügy kell majd ahhoz, hogy olyanok is elmenjenek szavazni, akik eddig szótlanul tűrtek, hogy megmozduljon a magyar társadalom negyede, amely még soha nem vett részt választáson. Azt sem tudni, hogy az ostromlott erődből előadott sorosozás és brüsszelezés továbbra is mozgósít-e majd, vagy előfordulhat, hogy jobboldali választók jelentős tömege marad távol a szavazófülkéktől, ahogy tette azt legutóbb a Borkai-botrány után.

Ma már az igazság senkit nem érdekel – ha kiderül, annak sincs semmi következménye. Még annak terén sincs a magyar társadalom körében konszenzus, hogy politikai ellenfeleket lehallgatni egyáltalán erkölcstelen volna – már ez is attól függ, ki hallgat le kit: ha mi hallgatjuk le őket, az természetesen egészen más megítélés alá kívánkozik, mint ha ők hallgatnak le minket, hisz mi a jók vagyunk, ők meg a rosszak. Nincsenek már általános érvényű erkölcsi igazságok – a törzsi alapú közgyűlölet vette át a morál helyét: az ő megmaradásuknak és a mi pusztulásunknak hazugsága, a mi megmaradásunknak és az ő pusztulásuknak igazsága van.

Ennek a lehallgatási ügynek az egyetlen tényleges tanulsága az, hogy a megfigyeltek közt jelen információk alapján mindössze egyetlen politikus akad: az Orbán-rendszer olyan stabil és erős, hogy elsőrendű ellenfele ma már az ellenzéki sajtó, a balliberális értelmiség és az a néhány üzletember, aki a vagyonát nem Orbánnak köszönheti. Az illiberális rezsimmel szemben mindössze a civil társadalom áll: néhány ezer állampolgár és egy maroknyi médium próbálja sikertelenül megképezni az ellensúlyt – az állampárt minden mást már a kezében tart. Az ellenzék politikusai oly jelentéktelenek és oly mértékig Orbán Viktor zsebében vannak, hogy őket megfigyelni sem érdemes.

Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/30. számában jelent meg, július 23-án.

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Ki lesz a nyerő? – Magyar Hang-ajánló

Támogasson minket!

Keresés

Csatlakozzon hozzánk Patreonon

Árnyék podcast – Bántalmaz a kormányom