Lenne mi ellen tiltakozni. És meg is lett volna a módja: bojkottálni a világbajnokságot.
Dévényi István
Az én szerkesztőm, újságíróm ne úgy legyen aktív, hogy végigpörgeti a teljes Kesma plusz csatolmányok felületeit negyvenháromszor, hanem hozzon jó anyagokat, írjon jó cikkeket. Érted, cikkeket. Olyan igaziakat, közszolgálatiakat.
Futótűzként terjed szerte eme amúgy is lángoktól ölelt hazában a vita, hogy ki az újságíró.
A nem vevő vevő villámgyorsan megtalálja nyomorának okozóját. Úgy a, az elhibázott szankciók a bűnös! Megmondta, levelében meg is írta Orbán Viktor miniszterelnök úr, márpedig sem ő, sem a nemzeti konzultáció nem hazudik.
Én már egy illegális kínai egyetemen sem csodálkoznék.
A NER által hőn szeretett vidék kínlódik. A még vidékebb vidék pedig haldoklik.
El tudom mondani, hogy milyen élni az újkommunizmusban.
Veszítettünk egy nemzeti ünnepet. Persze nem most, hanem már sokkalta korábban, amikor a Fidesz épp október 23-át használta aktuális lázálmainak marketingfelületeként, hogy miután kifacsarta belőle az utolsó politikai haszonmorzsát, rögvest félredobja.
A rettegő, dühös, haragvó nép megvezethető, ergo vezethető a végtelenségig. Hogy polgári áldozatként itt marad a nemzet kiterítve, az a szükséges rossz.
Minden második ház üres, a behajtott tulipános spalettákon a fény se jár be. Lélekkel sem találkozom. Nincsenek kiköltöző nejlonparasztok, mert Budapesttől azért már fájó a távolság, de az európai nyugdíjasok sem vásárolták fel az elmagányosult portákat.
Aha, nincs térerő. Sehol sincs? A hegyek, értem. Ez komoly, hogy nem tudok kártyával fizetni? Mindig elszáll a hálózat? És mikor jön vissza? És ki tudja?