Miniszterelnök úr ezúttal visszafogott volt, mint talán még soha, se humorbonbonok, se sziporkák, se az ellenzék szapulása, és aktuálpolitikai áthallás is alig.
Dévényi István
Nekem is volt egy fám. De nem, előbb még a másik, gúnyos térfélről kicsit, ha már úgyis belekanyarodok a múltba.
Infláció le, Fidesz fel. Polgári remény el.
Valódi demokráciában minden fontos ügyre, sőt, még a piszlicsárénak tűnőkre is kell, hogy jusson idő, épp ez volna a demokrácia egyik cölöpe. A támogassátok a polgármesteri indítványt vakon kizárólag a miféle megoroszosodott népképviselet-torzókban divat.
Van egy jó, meg egy rossz hírem. Kamuzok, csak rossz hírem van. Híreim.
Ad még valamit a Fidesz, amit a honi közélet ellenzéki oldalán valamiért szokás kihagyni az egyenletből. Úgy a. Azt a bizonyos nemzeti büszkeséget.
Hát hogy nézel ki, te szankciós infláció, mér nem akarsz leadni pár százalékot? - mondogatták neki, de ő ügyet sem vetett rájuk.
Hát nem gyönyörű? Ezüstlakodalmon válópört bejelenteni. Születésnapra sírhelyet ajándékozni. Rehabról megtért alkoholistának kedvenc viszkivel kedveskedni. Stílus, emberek, stílus!
Keresem a magyarrá váló germán nyugdíjasok tömegét, de nem lelem őket sem a hírekben, sem a statisztikákban. Vidékjáró élményeimet ásom hát.
Rajongok a CÖF-ért. Imádom őket. A legszórakoztatóbb NER-es alakulat, közéleti tevékenységük egészen egyszerűen hibátlan. És hát nem most is?
Minálunk a ne szólj szám, nem fáj fejem évszázados törvénye a túlélés záloga. Mi nem ütjük az orrunkat az elit dolgába. Minekünk addig jó, amíg felettünk döntenek helyettünk. Mi büszkén soha nem voltunk semmilyen párt tagja, minket nem érdekel a közélet. Nem állunk ki egymásért.
Megróttak. Mer’ hogy a népünk és nemzetünk jövője felett érzett aggodalomból született cikkeimből csak úgy csobog a keserűség, gondolataim szügyig szomorúságban áznak, mondataim a reménytelenség setéten háborgó óceánjában fuldokolnak.