Csalódott vagyok. Sokat vártam Orbán Viktor március 15-i fellépésétől, ahol a sokat egyenlő a szokásossal. Miniszterelnök úr azonban visszafogott volt, mint talán még soha, se humorbonbonok, se sziporkák, se az ellenzék szapulása, és aktuálpolitikai áthallás is alig. Mondjuk a kardcsörtetős ünnepi produkciót követően, és úgy általában a harcias forradalmi hangulatra nehéz lett volna ráhúzni a békepárti szónoklatot, de azért bíztam. Mindhiába.
Beteges időket élünk. A magyar kormányfő Petőfi Sándor kiskőrősi szülőházánál felolvassa a szinte 100 százalékban Petőfi Sándorról szóló beszédét, én meg azon agyalok – mint Piszkos Fred esetében -, hogy most kavarja, vagy nem kavarja. Hogy hol van itt a trükk? Mert Orbán Viktor csak úgy semmit sem.
És hát ez a trükk, úgymond. Miközben az ellenzék verbális forradalmat tartott, a kormányfő a béke irodalomtörténészi galambjaként elemezte a költő életét és alkotói tevékenységét. Azon azért csöppet elidőztem, hogy a miniszterelnök szerint mi magyarok nehezen fogadjuk, ha sorainkból bárki a tehetségével kiemelkedik közülünk, lásd még: irigység, és annál a résznél is megráncolódott a homlokom, miszerint kvázi csak nekünk, magyaroknak vannak nemzeti ünnepeink, na de hol van mindez a szokásos orbáni mélységmagaslatokhoz képest? Így aztán a legerősebb pillanat az volt, amikor a beszéd hírtévés közvetítése közepette megjelent a hírcsíkban, hogy spekulánsok támadják a forintot. Legalább a kollegákban nem kellett csalódnom.
