Christof Koch idegkutató és David Chalmers filozófus 1998-ban összeszólalkoztak egy öntudatról szóló arizonai konferencián. Koch azon a véleményen volt, hogy az öntudat működésének helye felkutatható az agyban, és negyed századon belül meg is találják a kutatók, hogy pontosan mely idegsejtek és hogyan hozzák létre az öntudatot. Chalmers az előadás utáni felszólalásában ezt a véleményt gyakorlatilag sületlenségnek minősítette. Szó szót követett, majd a két kutató fogadást kötött: Koch arra fogadott, hogy 25 éven belül meglesz az öntudat anatómiai alapja, Chalmers pedig arra, hogy nem.
Nem lett meg. Az idegtudós vesztett, a filozófus nyert, ahogy egy minapi New York-i öntudat-konferencián ezt Koch kissé fancsali mosollyal el is ismerte a rendkívül vidám Chalmersnek. Chalmers, aki jelenleg a New York-i Egyetem konferenciának otthont adó öntudatkutató intézetét vezeti, elismerte, hogy nem vállalt sok kockázatot a fogadással, mert sejteni lehetett, hogy 25 év nem lesz elegendő az idegtudomány e talán legnagyobb talányának megoldására, ugyanakkor megjegyezte, hogy azért történt előrelépés a kérdésben, így előbb-utóbb meglesz a válasz.
Az öntudatba vagy tudatosságba minden beletartozik, amit az ember tapasztal, akár a külvilágból az érzékszervei közvetítésével, akár a belső világából, tehát az érzései, emóciói, gondolatai is. Minthogy az emberi gondolkodásért az agy a felelős, jogosan merül fel a kérdés, hogy pontosan mely részei, mely idegsejtjei hozzák létre a különböző gondolatokat, melyek hívják elő az emlékeket, és általában: hol lakik a tudatunk. Ezt máig nem tudjuk, sem azt, hogy a tudatos folyamatokat pontosan milyen mechanizmus hozza létre. Ez évszázadok óta kérdése a filozófusoknak, de az utóbbi évtizedekben a természettudomány is vizsgálni kezdte – bár nyilván azt remélték, hogy ennél sokkal gyorsabban fognak haladni.
Koch idegkutatóként már a nyolcvanas évek óta keresi a tudat megtestesülését az agyban, és a kilencvenes évek végén az új vizsgálati módszerek (legfőképpen a funkcionális mágneses rezonancián alapuló képalkotás, fMRI; illetve az optogenetika, amelyben fénnyel képesek a kutatók ki-bekapcsolni bizonyos idegsejteket az élő agyban) megjelenésével optimistán vélekedett a jövőről, ezért őszintén fogadott a viszonylag gyors sikerre. A 25 évvel ezelőtti fogadást az utóbbi évekig szinte teljesen elfelejtették, de akkor egy svéd újságíró újra felhozta, és emlékeztette a feleket, hogy egy láda bor volt a fogadás tárgya. A kutatásfinanszírozással foglalkozó Templeton Alapítvány a kérdés eldöntése érdekében tudományterületeken átívelő projektet szervezett, amelyben az öntudatot magyarázó rivális elméletek propagálói együtt vettek részt, és olyan kísérleteket terveztek, amelyek eldönthetik, hogy az egyes teóriák megállják-e a helyüket.
A konferencián nyilvánosságra hozták az egyik ilyen kísérlet eredményeit, amely két nagy öntudatelméletet volt hivatott tesztelni. Az egyik az öntudatot az agyban megtalálható struktúraként, idegsejtek stabil hálózataiként képzeli el, amelyek az agykéreg hátsó részén helyezkednek el. A másik elmélet szerint az öntudat kialakításában számos agyterület részt vesz, amelyek között egy globális hálózaton keresztül áramlik az információ, ennek kiindulópontja pedig az agy elülső részén lévő prefrontális kéreg. A világ hat kutatócsoportja végezte el ezeket a kísérleteket, előre egyeztetett protokollok alapján. De a vizsgálatok eredménytelenül zárultak: egyik elméletet sem tudták sem megerősíteni, sem megcáfolni. Így hát az öntudat agybéli helye és működése továbbra is rejtély, viszont Chalmers gazdagabb lett néhány üveg portugál borral, amit Koch vásárolt neki. Egyúttal felajánlotta, hogy kössenek újból fogadást, dupla vagy semmi alapon ugyanerről, ugyanúgy 25 éves időtávlatban – bár azt is megjegyezte, hogy sokkal többször már nem tud fogadást kötni az életkora miatt.
