Ha a károsanyag-kibocsátásról van szó, szinte mindenki az energiaszektorra – valamint az ezzel összefüggő iparra és a közlekedésre – gondol, miközben olyan szektorok is komolyan érintettek az üvegházhatású gázok nagy mennyiségű kibocsátásában, mint a mezőgazdaság, vagy épp az erdőgazdálkodás. Az elérhető adatok és becslések szerint ezek az ágazatok a globális kibocsátás 20-25 százalékáért felelősek, így a kibocsátás-csökkentéssel összefüggésben kialakítandó hosszú távú stratégiákból nem lehet figyelmen kívül hagyni ezt a területet.
Ez a kérdés azonban még érzékenyebb, mint az energiaszektorban felvetettek, ugyanis az éghajlatváltozást enyhítő intézkedések negatív hatással lehetnek az élelmezésbiztonságra – állítják frissen publikált kutatásukban az Alkalmazott Rendszerelemzések Nemzetközi Intézetének (International Institute for Applied Systems Analysis, IIASA) japán és amerikai kutatói. A Nature Food szaklapban megjelent elemzés szerint a mezőgazdaság, az erdészet és más földhasználati ágazatok károsanyag-kibocsátó mentesítéséhez szükséges stratégiák az élelmiszerárak szárnyalását idézhetik elő.
A szakemberek szerint a problémát három fő tényező határozza meg. Az első a biomassza-termelést és az energetikai felhasználást szolgáló úgynevezett energiaültetvények terjedése, amely fokozott versenyt idézhet elő a megművelhető földekért többek között növelve az árukat. Hasonló hatásai lehetnek az erdősítési politikának, amely szintén a termőterületek és legelők kínálatának csökkentését ösztönzi. A harmadik tényező a metán- és dinitrogén-oxid-csökkentéssel kapcsolatos technológiák, módszerek fejlesztéséből és alkalmazásából adódó megnövekedett költségek. A friss tanulmányban hat globális agrárgazdasági modellt használtak annak bemutatására, hogy ez a három tényező milyen mértékben változtatja meg a mezőgazdasági piacot és az élelmezésbiztonsági helyzetet egy dekarbonizációs forgatókönyv szerint.
Kalkulációik szerint ha mindhárom fenti, a mezőgazdaságra és a földhasználatra vonatkozó üvegházhatásúgáz-csökkentési intézkedés megvalósul, a nemzetközi élelmiszerárak mintegy 27 százalékkal emelkednek. A becséleseik alapján a növekedés közel 60 százalékát a nagyarányú erdősítés okozhatja, ezt követi a metán- és a dinitrogén-oxid redukciós költségeinek emelkedése, ami további mintegy 33 százalékot tehet ki.
A szakemberek egyébként növekvő kalória-elérhetőséggel számolnak, azaz a 2010-es 2850 kcal/fő értékkel szemben – főként a fejlődő világ javuló életkörülményei miatt – 2050-ig átlagosan 3058 kcal/főre nő ez a mennyiség. – A jövőbeni népességnövekedést és a gazdasági színvonal javulását figyelembe véve, az eredmények azt mutatják, hogy 2050-ben is körülbelül 420 millió embert fenyeget az éhezés – írják a tanulmány szerzői, hozzátéve, egy esetleges 27 százalékos nemzetközi élelmiszerár-emelkedés a fejlődő országok szegényeinek fogyasztás csökkenéséhez vezetne, és a becslések szerint ez további 120 millió ember éhezését eredményezné a század közepén. (Adataik szerint 2010-ben közel 800 millió ember éhezhetett a Földön.) Az éhínségkockázat a friss becslések szerint mintegy 50 százaléka a nagyarányú erdősítések, 33 százaléka a metán- és dinitrogén-oxid-csökkentés költségnövekedésének, 14 százaléka pedig a bioenergia-növények terjeszkedésének tudható be.
A kutatók ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy mivel a tanulmányukban szereplő összes kibocsátás-csökkentési intézkedést egy egységes globális – a metánra és a dinitrogén-oxidra is vonatkozó – szén-dioxid-adó feltételezése mellett modellezték le, az eredményekkel óvatosan kell bánni. „A fosszilis tüzelőanyagokból származó szén-dioxiddal ellentétben nem olyan egyszerű mérni ezeket a kibocsátásokat, ezért óvatosnak kell lennünk a modellfeltevéseink általánosításával. Hasonlóképpen, az éhínség tényleges kockázatát a mezőgazdasági árak növekedése vagy az átlagos élelmiszer-fogyasztás csökkenése miatt nehéz megmagyarázni az éhezés és a szegénység összetett természete miatt” – közölte Petr Havlik, a tanulmány társszerzője, az IIASA integrált bioszféra jövőjét kutató csoportjának vezetője.
Emellett a regionális sajátságok is árnyalják a képet. A hatások nem egységesek, Ázsiában például az üvegházhatású gázok kibocsátásának nagy részét a rizstermesztésből származó metánkibocsátás teszi ki, ezért ott metán- és a dinitrogén-oxid redukciós költségei lényegesen magasabbak, míg Afrikában a nagyarányú erdősítés hatásai markánsabbak. „Míg a tanulmányban a mezőgazdasági és élelmezésbiztonsági szempontokra összpontosítottunk, az elemzett politikáknak lehetnek járulékos hatásai is, akár pozitívak (például biodiverzitás, ökoszisztéma-szolgáltatások), akár negatívak (például a vízben lévő foszfor és nitrogén túl nagy mennyisége miatt fellépő algásodás, az eutrofizáció). Az őshonos fajokkal történő újraerdősítés környezeti előnyökkel járhat az élőhelyek megújulása terén. Ezzel szemben, ha az erdősítés célja pusztán a lehető legnagyobb mennyiségű szén megkötése a légkörből, és a kiválasztott fafajok nem őshonosak, akkor ez akár negatív ökoszisztéma-hatásokat okozhat. Ezenkívül a nitrogénszennyezést és a vízfogyasztást súlyosbíthatja az éghajlatváltozás mérséklése; átfogóbb és földrajzilag részletesebb környezeti vizsgálatok tennének lehetővé egy ezzel kapcsolatos elemzést” – olvasható a tanulmány végkövetkeztetésében, amely szerint hasonlóan mélyebb, pontosabb és a változásokat jobban lekövető adatokra lenne szükség a földhasználat terén, hogy akár történelmi távlatokban is lekövethetőek legyenek az ökológiai folyamatok.
Mint írják, ezzel együtt a tanulmány eredményei azért fontosak, mert több oldalról is rávilágítanak a dekarbonizációs intézkedések végrehajtásának összetettségére és kihívásaira a mezőgazdaságban, az erdőgazdálkodásban és más földhasználatban. Ez segíthet a kibocsátáscsökkentési és a mezőgazdasági piackezelési politikák jobb koordinációjában, valamint a földhasználat és a kapcsolódó üvegházhatású gázok kibocsátásának jobb megjelenítésében a modellezéshez.
