A világ egyik legismertebb tudósa David Attenborough. 1952-ben, akkor még fekete-fehérben készítette el első természetfilmjeit, majd lett a világ legismertebb narrátora. Több száz dokumentumfilmet készített el, és most, 94 éves korában sem tétlenkedik. Már tavaly bejelentette, hogy el fogja készíteni az egyetlen részből álló, a globális klímaváltozás veszélyeire felhívó filmjét, melyet tanúvallomásának nevezett. A Netflix adta le október 4-én.
Ez a film, ez a tanúvallomás: megrázó. Attenborough Anglia „nemzeti kincse”, három, lassan négy nemzedék nevelkedett természetfilmjein. A világon kevés olyan ember van, aki élettapasztalata és életműve alapján ennyire nagy tiszteletben állna, akinek a szavát saját tudományterületén belül kétségbe lehetne vonni; ő ilyen.
Az „Egy élet a Földünkön” című filmjében másfél életnyi élettapasztalata birtokában, tömören és sallangok nélkül elmondja, anélkül, hogy egyszer is felemelné a hangját, hogy elpusztítottuk azt a Földet, amelyik nekünk szállást, élelmet, kényelmet, biztonságot ad. Elpusztítottuk, csak még nem is tudunk róla.
A film a ma már a HBO minisorozata miatt mindenki által ismert csernobili képekkel kezd. A robbanás után 48 órával kiürítették Pripjaty városát. Azóta nem élt ott ember; a robbanás rossz tervezés és emberi hiba következménye volt. Most viszont, állítja Attenborough, egy sokkal jelentősebb, mégis észrevételen veszély fenyeget. A földön lévő biodiverzitás elveszítése.
Az Attenboroughtól megszokott, a természet ezer csodáját bemutató, szemkápráztató képsorok helyett ebben a filmben azt látjuk, ahogy a természet pusztul. Ahogy mi, emberek, pusztítjuk a természetet. A régi képsorokat, ahol a természet változatosságában és szépségében gyönyörködhetünk, felváltják az újabb felvételek, az emberi ostobaság miatt kietlen pusztasággá változott, megsemmisített, felélt életterek.
020-010-img [at] 2x-1024x629-1 [dot] jpg"> Attenborough kimondottan szerencsés embernek tartja magát. Pont akkor kezdett el filmezni, amikor a polgári repülés felívelőben volt, amikor a házi televíziónézés felfutóban volt, tulajdonképpen ő volt az első, aki a nézőknek bemutathatta az akkor még (az 1950-es évek elején) háborítatlan természetet, az ismeretlen fajokat, a szemet gyönyörködtető változatosságot.
Ekkor még harmad annyian éltünk a Földön, mint most, és az ember által érintetlen területek aránya kétharmados volt. Az a 2,8 milliárd ember azóta közel 8 milliárdra bővült; véget értek a nagy háborúk, a nagy járványok (a spanyolnáthában, még a vírusok és így az antivirális szerek felfedezése előtt, az akkori népesség harmada megfertőződött, a fertőzöttek tizede elhunyt), már nincsenek nagy éhínségek, a tudomány és technika fejlődésével megnövekedett a várható élettartam, lecsökkent a gyermekhalandóság, javultak az általános emberi életkörülmények. Attenborough szerint nem csak ő volt szerencsés: mi mind szerencsések voltunk, hogy a valaha volt legjobb világban éltünk, amit ember saját maga teremteni tudott magának.
Csakhogy, pont ez a probléma is. Miközben az ember saját maga számára egy kellemesen lakható világot teremtett, nem volt figyelemmel a saját környezetére. A korábban meg nem tapasztalt jólét következménye a túlnépesedés, az erőforrások túlzó kihasználása, amiből egyenesen következik a bioszféra pusztulása.
Most már, az ő fiatal korától kezdve mostanáig bezárólag, mindössze 70 év alatt, eljutottunk oda, hogy már csak a Föld harmada érintetlen: ezek nagy része is óceán. Attenborough szemmel láthatóan letörten mondja: a nem emberi élettereknek vége. Az emberek nem csak megzabolázták, hanem elpusztították a vad természetet.
Az egész élete, visszanézve, látszat volt csupán. Amikor elkezdte bemutatni a természetet, az már csak árnyéka volt egykori önmagának, már csak a kiüresedő szavannákat, elpusztuló korall-zátonyokat, elsavasodó óceánokat, a kivágás előtt álló őserdőt tudta csak megmutatni.
Szerencsére, mondja, megvan a megoldás, de a következő 20 év kulcsfontosságú lesz. Ha sikerül a folyamatokat megfordítani, jó, ha nem… akkor nem csak az esőerdőkre vár pusztulás. Ha nem lesz hal az óceánban, ha nem lesz esőfelhő az égen, akkor már késő lesz rájönnünk, mit veszítettünk. Szerinte vissza kell adnunk a természetnek azt, ami az övé: a zabolázatlanságot.
Vissza kell fognunk az emberi életterek kiterjesztését, és újra kell fásítani a kivágott erdők helyén. Le kell állni a fosszilis tüzelőanyagokkal, mert ezek magukkal vonják a globális felmelegedést és az elsavasodó, felmelegedő óceánokat, és át kell térni a megújulókra, így az energia tisztább, olcsóbb, és bőségesebb tud majd lenni. Hatalmas mezőgazdálkodási területek helyett a városokhoz közeli, vagy akár a városokban megvalósított vertikális farmokat kell előnyben részesíteni: ezek kevesebb vízzel, vegyszer-felhasználással jobb terméseredményt érnek el.
Ha így teszünk, akkor a természet gyorsan képes lesz visszahódítani az emberektől a pusztuló élettereket. Ha az óceánok és tengerek harmadát védetté tennénk, ott annyira fel tudnának szaporodni a halak és a vízi világ többi lakói, hogy a maradék kétharmadnyi területet is benépesítenék, így a halászat nem szorulna állami támogatásra. Ahonnét az ember kivonulna, oda visszatérne az élet.
Ahogy visszatért Pripjaty városába is: mindössze 34 év múltán, az emberek nélkül, már a tízemeletes panelekig érő fák uralják a város egykori tereit. Pripjaty ma zöld és élettel teli.
