Magánrögeszmék, közhiedelmek, avagy a szavak mágiája

Magánrögeszmék, közhiedelmek, avagy a szavak mágiája

Orbán Viktor megérkezik a Fidesz választási központjába 1998. május 24-én (Fotó: Reuters)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Nem mondok semmi újat azzal, ha azt állítom, hogy a szavaknak erejük van. „A szó veszélyes fegyver” – dalolta fél évszázada az Illés együttes Bródy János szövegét, mégis úgy tűnik, mintha bizonyos szavakban, fogalmakban rejlő veszély ellen tehetetlenek lennénk, ahogy Bródy folytatta: „…és van, aki fegyvertelen”. Mire gondolok? Arra, hogy gyakran nem vesszük észre, hogy amikor egyes meghonosodott kifejezéseket használunk, már a szó használatával öntudatlanul is elfogadjuk a mögötte rejlő téves, manipulált állítást, ezzel kiszolgáltatva magunkat ellenfeleinknek. Különösen igaz ez a politika területére: urald a szavakat, és uralni fogod a közgondolkodást!

A Fidesz idejekorán felismerte és rendkívül hatékonyan alkalmazta ezt a veszélyes fegyvert. Emlékszünk még a „tocsikolás” kifejezésre? Orbán ezzel nyerte meg az 1998-as választást. (Igaz, akkor még volt második forduló…) Régen volt, talán már sokaknál a feledés homályába merült, mások meg még nem is éltek akkor, de 1996-ban egy bizonyos dr. Tocsik Márta ügyvéd az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. megbízásából az önkormányzati belterületi földek átsorolásának bonyolításáért akkor csillagászati összeget, 804 millió forintot zsebelt be.

A szemfüles Fidesz ezt a nyilvánvaló (szocialista és szabaddemokrata politikusok között lezsírozott) panamát kiszagolta, és könyörtelenül lecsapott rá. Az ügyvédnő nevéből nem kis nyelvi leleménnyel (az akkor még valóban fiatal demokraták tényleg nagyok voltak ebben) igét képeztek, amit a csal, lop, mutyizik szinonimájaként sikerrel vittek be a köznyelvbe. Többet ért ez, mint száz doktori disszertáció vagy ezer tényfeltáró cikk, mert ezt a legegyszerűbb ember is pontosan értette. (Nemrég Lévai Anikó barátnője, Zób Katalin – jaj, bocs, Katti Zoob! – kapott simán 800 milliót az „államtól” balatonfüredi nyaralóvásárlásra és -felújításra. Na és? Morzsák már ezek… Kit érdekel? Oszt jó napot!) Aztán ott volt egy évtizeddel később a „libás Bajnai”. Bevallom, máig sem tudom a pontos igazságot, mennyire volt „ludas” Bajnai Gordon a hortobágyi libaügyben, de a jelző – az oly jól hangzó „libás”, amely még egyéb dolgokra is engedte asszociálni az erre fogékony magyar népet – a mai napig itt cseng-bong a fülemben. Ebből elsöprő, „kétharmados győzelem” lett.

Na, helyben vagyunk. „Kétharmad”. A kisszámú megmaradt független orgánumban, köztük a Magyar Hang több cikkében is rendszeresen találkozom ezzel a kifejezéssel. „Az ilyen-olyan hibák és hiányosságok vezettek ekkor és akkor a Fidesz kétharmados győzelméhez, és könnyen lehet, hogy a következő választást is kétharmaddal nyerik…” Azonnal törölni a szótárból! Az ellenzék nem veheti szájára a kétharmadot, egyszerűen nem ejtheti ki, nem írhatja le! Azért, mert félrevezető! Azt a titkos fideszes vélemény műhelyekben legyártott hazugságot sugallja, hogy a Vezér a leadott szavazatok kétharmadát kapta, és ezért olyan mértékű felhatalmazása van, hogy a magyar nép nagy többségét maga mögött tudva sorsdöntő kérdésekben dönthet, vagyis gyakorlatilag bármiről. Ezzel szemben már jó ideje (a 2010-es politikai és gazdasági válság okozta kilengés óta) közel azonos számú szavazatot kap Orbán és erősen fragmentált ellenzéke, csak az önkényesen (egy párt érdekei szerint) átírt választási szabályok eredményezik a fideszes kétharmadot. És persze a választók „balgasága”… Vannak szép számmal Fidesz-ellenes jobb- és baloldali, konzervatív és liberális intellektuelek, egyik nagyobb zseni a másiknál; tessék kitalálni erre egy megfelelő másik kifejezést! Ne olyat használjunk, ami saját lelkünket, öntudatunkat is mérgezi!

„Nemzethy”. Sokszor látom ezt a XIX. századot idéző jelzőt fideszes politikusok, oligarchák jellemzéseként. Ezt a monarchia idején használta a liberális sajtó elsősorban a dzsentrik kigúnyolására – utalva egyes történelmi családnevek gyakori -thy-s, -czy-os végződéseire. De a mai fideszesek származására sem elvi, sem gyakorlati vonatkozásban nem jellemző a -thy, nem egykori nemesek, a magyar hagyományokat jól-rosszul őrző, 1848-ban a jobbágyfelszabadítást és saját privilégiumaik megszüntetését is megszavazó történelmi középosztály utódai ők. Sokkal inkább a szovjet érában lehetőséghez jutott, pozíciót és hatalmat szerzett lumpenproletariátusból és alsó kispolgárságból ered ez a telhetetlen hatalomvágy és kapzsiság, a kisüsti pálesz és a túlfűszerezett, zsíros fokhagymás kolbász bugris világából. (Emlékszünk még Gyula disznóra az 1997-es a békéscsabai kolbásztöltő-versenyen? És Horn Gyula egy évvel később leállt vitázni Orbán Viktorral… Ki volt ott az úriember?) Nem díszmagyaros dzsentrik, hanem zsírosnyakú nájloninges vidéki párttitkárok, falusi funkcionáriusok az ősök, az ő „kultúrájuk” él tovább a Dankó rádió és a sörmeccsek, Puskás Pancsó arénái és a Dzsingiszkán Hú-Ha világában. Elég baj ez nekünk! Tessék erre is valami alkalmasabb jelzőt kisütni!

„… de meg kell hagyni, hogy vitathatatlan politikai tehetség!” Ne hagyjuk meg! Még Napóleonról is, aki hihetetlen személyes bátorsága (elég csak az arcolei hídon végbe vitt hőstettére utalni), elképesztő hadvezéri teljesítménye mellett államszervezési munkásságával hagyott kitörölhetetlen nyomot a modern Európa történetében, a mai napig folyik a vita: többet használt, vagy többet ártott-e az emberiségnek ez a tényleg kivételes képességű diktátor? Ugyanakkor az őt követő, a maguk nemében szintén nem kis rátermettséggel rendelkező „nagyokat”, Lenint, Mussolinit, Hitlert, Sztálint, pláne Rákosit vagy Ceausescut ma már nem szokás zseninek nevezni, pedig a hatalmat ördögi céltudatossággal és ravaszsággal szerezték és tartották meg, amíg csak tudták… Fénykorukban a tudósok sora tartotta őket a legnagyobb zseninek (némelyiket még bizonyos akadémiák díszdoktornak is fogadták), a művészeik filmeken, dalokban, versekben, festményeken adóztak nagyságuknak, népük tömege pedig egyszerűen imádta és istenítette őket. Aztán ütött az óra, és jött a macskajaj. Milyen tehetség az, amelyik a sikerektől, sokszor csak a vak szerencsétől megrészegülve csalhatatlannak érzi magát, és hazáját feláldozza mániái, víziói és kielégíthetetlen kapzsisága oltárán?

„Az emberarcú fideszes”. Ő kell nekünk! Mert Orbán, Kövér, Deutsch és Németh Sziszi stb. borzasztóak, de azért vannak a Fidesz politikusai között jó szándékú, csendes, kulturált emberek is, csak szegények momentán (12 vagy még több éve) el vannak nyomva. De rájuk egyszer majd számítani lehet, a Fideszben is felülkerekedhet egy józanabb irányvonal, és akkor a haza fényre derül… Sok ellenzéki véli ezt, időnként meg is nevezi azt a néhány „szakmailag kiváló, emberileg kifogástalan” úriembert, akiket én most nem fogok felsorolni (na, azért a sor nem lenne túl hosszú). Őket én Don Corleone maffiacsaládjának azon tagjaihoz hasonlítanám, akik már egyetemet végeztek, és nem járnak forgópisztollyal vagy/és acél fojtózsinórral a zsebükben. Sokkal inkább elegáns öltönyben, puha kalapban, kezükben mocsári disznóbőr aktatáska – mint az ír származású Tom Hagen, aki a „család” ügyvédje és egyúttal consiglieréje (a Keresztapa jogi tanácsadója) is. Udvariasan mosolyogva, halk szóval tárgyal, tolmácsolja a klasszikus filmben a főnök „kérését” a hollywoodi filmproducernek. Na ő az emberarcú fideszes maffiózó. Aztán ha a szép szó hiábavaló, jön Luca Brasi Clemenzával, és a versenyló levágott véres fejét éjjel a delikvens ágyába dugja. Jó reggelt, ébresztő!

A szerző építész, 1998 és 2002 között fideszes országgyűlési képviselő

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/3. számában jelent meg, január 14-én.

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Címkék: Fidesz, nyelv

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg