A pandémia lezárultát követő első és második esztendőben két olyan háború is kirobbant az EU határainak közelében, amelyek bármelyike bármikor világégéssé terebélyesedhet. A 2020-2021-ben a világgazdaságot egyik napról a másikra megbénító Covid, illetve a nyomában kibontakozó általános lezárás, valamint a gigantikus állami költségeket felemésztő gazdasági újraindítás soha nem látott módon formálta át a Föld gazdasági viszonyait. Úgy tűnik, a mindent letaroló világjárvány akár újfent megismétlődhet, ha a majomhimlő megbetegedések kongói WHO-adatsorait szemléljük vagy a szibériai permafrosztból kiolvadó sok száz éves pestisvírusokból kifejlődő járványok terjedését prognosztizáló kutatói nyilatkozatokat olvassuk. A globalizmus önnön káoszkorszakába jutott.
Egyre világosabbá válik az orosz-ukrán konfliktus és a közel-keleti krízis nyomán, hogy megindult a Föld erőforrásainak újraosztásáért vívott újabb nagyhatalmi küzdelem, ami könnyűszerrel kiterjedhet számos – nyersanyagokban gazdag vagy stratégiai fekvésű – lokációra. Ezek sorában megemlítendő mindenekelőtt egy kínai agresszió esetén a Tajvani-szoros, az orosz hatalmi törekvések fokozódása esetén a globális felmelegedés következtében alternatív kereskedelmi útvonalat jelentő, egyúttal gigantikus bányaipari potenciált is rejtő Jeges-tenger térsége, valamint a hazánk déli határainak tőszomszédságában fekvő szeparatista Boszniai Szerb Köztársaság területe. Sőt az albánok mindezzel párhuzamosan zajló iszlamizálódása folytán akár Bosznia-Hercegovina, Dél-Szerbia (főként a Szandzsák) és Macedónia zömében albánok lakta országrészei, illetve Koszovó csaknem egésze. Ezen általános instabilitás hatására – a történelmi előképeket is figyelembe véve – vajon milyen karakterű világgazdasági modell formálódik ki a 21. század középső harmadában?
1. A pandémia kirobbanásától a pre-világháborús ciklusig
Ritkán hangsúlyozott tény, hogy a kapitalizmus állandó növekedési igényei folytán a világtörténelemben számos világháború zajlott le az általunk ismert két (a 20. század első felében lezajló) világégést megelőzően. A minden esetben Európát lángba borító nagy háborúk világ-konfliktusok is voltak egyben, hiszen a gyarmati térségekben is zajlottak az európai fő hadszíntérrel párhuzamosan. Az első világégés a protestáns és a katolikus hatalmak között zajló (formailag vallásháborúként jelentkező) harmincéves háború volt (1618-1648), amit a nemzetállamok alapjait megteremtő vesztfáliai béke zárt le. Ezt követően a sorban következő második világháború a megüresedett spanyol trón betöltéséért vívott örökösödési háború volt (1701-1714), amelynek menetét az ultrechti béke zárta le (1713), majd a napóleoni háborúk tekinthetők a 3. világháborúnak, a két általunk ismert pedig a 4. és az 5. volt. A Churchill által ’46 márciusában elmondott fultoni beszéddel kezdetét vevő és a ’89 decemberi máltai csúcstalálkozóval záruló hidegháború – aminek Korea, Vietnám és Afganisztán folytán nagyon is forró háborús konfliktuszónái is voltak – a 6. (négy évtizedig elhúzódó) világégésnek tekinthető. Vajon kitör az újabb (sorrendiségében immár a 7.) világháború az Ukrajna, Palesztina, Boszniai és Tajvan uralásáért jelenleg már zajló vagy hamarosan kirobbanni vélelmezett regionális konfliktusok bázisán?
A Kína egy távoli tartományából pár éve váratlanul szétterjedő koronavírus-járvány 2020 első negyedévétől alapvetően rendezte át megszokott létviszonyainkat. Az egyik napról a másikra egyidejűleg meghozott kormányzati járványügyi intézkedések hatására a globalizált termelési és ellátási láncok korábban soha nem tapasztalt gyorsasággal bénultak le. A bő másfél évtizede kirobbant globális pénzpiaci krízis óta megduplázódó volumenű nemzetközi idegenforgalmi vertikum, valamint az ahhoz kapcsolódóan szintén dinamikusan bővülő személyszállítási és vendéglátó-ipari alágazatok működésének szinte egy csapásra leáldozott. A pandémia alatti feldolgozóipari prognózisok az egymást követő két globális Covid-hullám során az 1929-’33 közötti első nagy túltermelési-értékesítési krízis megismétlődésének rémét festették a világkapitalizmus horizontjára (holott akkortájt még senki se számolhatott a közelgő háborúk energetikai következményeivel).
A nemzetközi elemző központok a legnagyobb nemzetgazdaságok esetében kétszámjegyű recessziós szintet regisztráltak, és több tízmilliónyi új munkanélküli megjelenését mérték a világjárvány két éve alatt. Sőt, a járványkrízis mélypontján (2020 második-harmadik negyedévében) a glóbusz két vezető nemzetgazdaságával rendelkező állam (Kína és az USA) esetében közel 30 százalékos visszaesés ment végbe. Az amerikai munkanélküliségi ráta 2020 áprilisában 20 százalékra emelkedett, amely szint hozzávetőlegesen duplája volt a 2008-as pénzügyi krízis során mért adatnak. A német gazdaság teljesítményének ezzel egy időben mért 5 százalék körüli zsugorodása első látásra nem tűnt katasztrofális mérvűnek, azonban Európa primer gazdasági hatalmának korabeli kormányzati tájékoztatása szerint a pandémia utáni dinamizálási program miatt eladósodó németországi büdzsé vélhetőleg húsz esztendő leforgása alatt lesz csak képes kigazdálkodni az élénkítés céljára felvett hiteleket. A kormányzati élénkítő csomagok akkoriban sok ezer milliárd dollárnyi nagyságrendre rúgtak világszerte, mely költekező időszakok napjainkig szóló terheket róttak a nyugati államháztartások mindegyikére.
A republikánus lévén elvi síkon kínálatoldali ideológiájú Trump-kormányzat időszakában hitelfelvétel terhére foganatosított keresletoldali intézkedések kétezer milliárd dollárnyi közforrást emésztettek fel. Utóbbi keretből a légitársaságok alkalmazottainak munkabér-dotációja önmagában 25 milliárd dollárt igényelt, ráadásul ezen összeg 70 százalékát vissza nem térítendő támogatásként helyezték ki. Az elvben vagyonadóból finanszírozandó (zöldgazdasági ideológiával átitatott) Biden-csomag az azt követő ciklusban biztosított gigantikus közforrásai útján a korábbi kötelezettségek többszörösére rúgott. Mindez nem a vegyesgazdasági-jóléti modell skandináv mintaállamaiban zajlott le, hanem a világ leginkább versenyelvű értékrenddel bíró országában.
Eközben a magyar válságkezelés során több ezer milliárdnyi nagyságrendben támogatott magánberuházásokat kliensi körében a hazai kormányzat szintén hitelfelvétel terhére, amely trend a pandémia óta tart (lásd a magyar állam legutóbbi kínai forrású hitelfelvételét és az uniós összevetésben továbbra is magas hazai államháztartási hiányt). E gazdaságélénkítő célkitűzés jegyében az államháztartás központi alrendszerére vetített hiánycél 2020-ra vonatkozóan az eredetileg elfogadott költségvetési törvényben foglalt 367 milliárdról hivatalosan 1601 milliárdra emelkedett. A 2021-es és 2022-es költségvetési hiány az EU jóindulatú hozzáállása gyanánt ugyan hozzávetőlegesen a kontinentális átlagszintnek felelt meg, azonban azóta már folyamatosan jóval meghaladja azt.
A 2021-ben közel ötezer milliárd forintra rúgó külső és belső forrásból felvett magyar újadósság-volumen mértéke korántsem volt kirívó a korabeli Európában. Viszont a forrásfelhasználás iránya alapján megállapítható: a dinamikus jövedelem-kiáramlást kizárólag hitelfelvétellel volt képes biztosítani a magyar büdzsé. (Ráadásul a részbeni devizahitel-felvétel az árfolyamgyengülés időszakában tovább fokozta az ország adósságszolgálati kitettségét.) A makroszámok tükrében kijelenthető: a kiemelkedő nagyságrendű állami növekedés-generáló erőfeszítések se tudták megvédeni a fejlett és feltörekvő nemzetgazdaságokat a gyors eladósodástól, mert az adósságtömeg csaknem mindenhol rendre gyorsabban bővült a GDP-nél. A gazdaságok újraindítását célzó adósságtömeg majdani leépítése komoly növekedési áldozatokat követel azóta is az északi féltekén, ami az évtized egészében kifejti majd a bővülést rontó hatását, miként az a 2008-as krízist követő években is történt (ne feledjük, hazánk GDP-je csak 2017-ben érte el dollárban kifejezve a 2007-es esztendő szintjét).
Mint ismeretes: a járványkrízis előtt se volt a legprosperálóbb állapotban a globális gazdaság. A 2008. végi hibernáltságából a világgazdaságot látványos fogyasztásélénkítéssel kimozdító Kína és a tőszomszédságában elterülő délkelet-ázsiai nagyrégió növekedési dinamikája már a Covid kirobbanása előtt is érezhetően lelassult. Emellett a több évtizedes japán stagflációs krízis teljesítmény-mérséklő hatása, valamint az indiai és a kínai árnyék-bankrendszer máig érvényesülő óriási hitelbuborékjaiban rejlő destabilizáló megapotenciál megléte nyílt titoknak számított elemzői körökben már akkortájt is. Ezzel párhuzamosan az amerikai gazdaság távlati kilátásai már a Trump-adminisztráció során produkált – első látásra dinamikus – növekedési adatok ellenére se voltak kedvezőek. A békeidőben máig a legmagasabb szinten tanyázó amerikai államadósság-ráta ugyanis kiegészült a Wall Streeten jegyzett, egyébként is túlértékelt nagyvállalatok egekbe szökő kötvényadósság-szintjével, amely utóbbi tényező jelenleg is ketyegő bombaként van jelen a világ legnagyobb nemzetgazdaságában. E jelenség pedig a befektetési alapokon keresztül a vállalati szférába invesztált amerikai nyugdíj-megtakarítások hozamszintjét, illetve értékállóságát látványosan kérdőjelezi meg.
Eközben az EU legjelentősebb nemzetgazdaságai az adósságkrízis szélére sodródtak már a járványkrízist és a háborús energiaválságot megelőző években is: a GDP-arányosan eleve történelmi csúcsokat döntögető francia, olasz és spanyol adósságszint összességében alaposan beárnyékolta az uniós növekedési kilátásokat az elmúlt évek mindegyikében. A Covid-válsággal és a háborús energiakrízissel a hátunk mögött az EU egészének adósságráta-átlaga immár 83 százalékos szintre rúg, sőt az euróövezeté közelít a 90 százalékhoz, holott a tagállamoknak előírt célértéket 60 százalékban állapították meg anno. Az unió fajsúlyos GDP-vel bíró államainak vonatkozó adatsorai egyenesen tragikusak: Franciaországban az adósságráta 112, Olaszországban 142, Spanyolország 110 százalékos, míg a jelentéktelen össztermékkel rendelkező, azonban a monetáris övezet alapítójának számító (másfél évtizede válságkezelt) Görögországban e mutató jelenleg 166 százalék feletti GDP-arányosan.
Azonban utólag megállapítható: sok tekintetben mindez csak a jéghegy csúcsa lehetett. Onnantól kezdve, hogy a koronavírus-járvány beköszöntött – és kaotikus következmény-spiráljával gyakorlatilag átvette az uralmat a globális gazdaság mindegyik alrendszere felett – új korszakra ébredtünk, amely lezárja a modernitás domináns társadalmi és gazdasági megatrendjét. A fentebb említett – az általános erőforráshiánytól vezérelve felforrósodó – konfliktusgócokkal egyetemben mindez immár egy világtörténelmileg gyökeresen új fejlődési modell kezdetét is jelzi a glóbusz egészén.
2. A globalizáció gyökérzete
Eleinte úgy tűnt, hogy a járványkrízis távlati mérséklődése után a globalizáció szélsőséges kulturális egyneműsítési trendje (vagyis a mondializáció) a visszájára fordul az interakciók csökkenése folytán, de a világkapitalizmus – átmeneti depressziós szakaszának lezárultát követően – töretlenül fejlődik tovább. Valójában azonban mára sokkal inkább e vélekedések ellentéte tűnik reális forgatókönyvnek, ugyanis napjainkban a kapitalizmus alapjait felszámoló új globalizációs korszak veszi kezdetét. Az első járványhullámig a globalizmus minden jel szerint nyíltan felszámolta a kapitalizmus hagyományos törvényszerűségeit, mely kiinduló helyzetet tovább deformálta a Covid-krízis elhúzódása és a 2022-2023-ban kialakult háborús konfliktusok sora, illetve azok energiapiaci következményei.
A fenti tétel bizonyíthatósága érdekében a kapitalizmus kialakulásának tényezőit és működési mechanizmusának tartóoszlopait e gazdasági rendszer keletkezésétől kezdődően célszerű bemutatnunk. Napjaink gazdasági és társadalmi változássorozatának felvázolása, illetve e trend világtörténelmi jelentőségének alátámasztása ennek révén plasztikusan lesz látható.
Mindenekelőtt fontos megállapítanunk, hogy a kapitalizmus, a globalizmus és a mondializmus (vagyis a kulturális globalizálódás) ugyan egymást bő fél évszázada vitathatatlanul erősítő szinergiahatást fejtenek ki, és napjainkra összefonódó komplexumot alkotnak, azonban gyökérzetük és távlati trendjeik vonatkozásában mégis igazolhatóan elkülönülnek egymástól. Még jóval a kapitalizmus beköszöntét megelőzően, illetve a kapitalizációs megatrend globális szintű dominanciája előtt végbe mentek hullámszerű globalizációs folyamatok a történetileg először magas szintű kultúraképzést realizáló (regionális kisugárzású), egyaránt folyammenti jellegű, ókori civilizációk bukásától kezdődően.
Gondoljunk elsőként a multietnikus ókori és középkori birodalmak sorára, amelyek a korukban számon tartott világmindenség jelentős részét uralmuk alá hajtották. E birodalmak expanziójának csak a működési időszakukban felettébb korlátos kommunikációs és közlekedési rendszerek szabhattak határt. Mindenekelőtt ide sorolható az USA kulturális olvasztótégely-potenciáljával összevethető homogenizáló erővel bíró Nagy Sándor-féle hellenisztikus birodalom csakúgy, mint az általa felszámolt Perzsa Birodalom, amelynek határai három kontinensen terültek el. A korai globalizációs trend sorában ezt követően kiemelkedő jelentőségű az antik globalizációs modellt elsőként tartósan sikerre vivő Róma impériuma és az annak keleti romjain még ezer évig fennálló Bizánc. Valamint a magára afféle új Rómaként tekintő, a mai EU területének csaknem egészét (köztük a Dunántúlt) uralma alá hajtó, kulturálisan az első (uralkodójáról Karolingnak nevezett) reneszánsz korstílust kitermelni képes Nagy Károly-i Frank Birodalom, amelyre máig önnön történeti előképeként tekint az öreg kontinens első tartós békekorszaka zálogának minősülő Európai Unió (lásd az Aachenben évente átadott Károly-díjat).
E néhai világhatalmak mindegyike etnikumok, kultúrák, szokásjog-rendszerek és termelési módok sokaságát integrálva sajátos globalizált kulturális teret alkotott és tartott fenn ideig-óráig már a világkapitalizmus dominánssá válását jóval megelőzően is. Vagyis a kapitalizmus és a globalizáció – habár a kommunizmus összeomlását követő évtizedekben egymást erősítő tendenciák voltak – egyetemes történelmi perspektívából szemlélve mégiscsak független folyamatokként értelmezendők.
A kapitalizmust eredetileg a tőkeképzés érdekében folytatott árutermelés, valamint a hatékony árutermelés céljából alkalmazott specializált bérmunka teremtette meg. Némiképp leegyszerűsítve az alkalmazható definíciókat: önmagában nem minden árutermelő modell tisztán kapitalista (például az ókori latifundium-bázisú agrárgazdaság, a vagyonközösségi jellegű középkori valdens városállam-kommunák dél-franciaországi szövetsége vagy a kora-középkor céhes ipara), viszont bármelyfajta kapitalizmus kivétel nélkül bérmunkán és azzal egyidejűleg pénzgazdálkodáson alapuló árutermelő-felhalmozó szisztéma. Könnyű belátnunk, hogy az árutermelő modellek nem mindegyike felhalmozó jellegű, mint például a magas újraelosztási rátát fenntartó keresztény teokratikus kommunális vagyonközösségek (így a fentebb említett gazdag valdens városhálózat a középkori francia Mediterráneumban vagy az évszázaddal későbbi huszita kommunák Csehországban), amelyek a kommunális keretükön belül fenntartott tömeges mérvű adományozói gyakorlatuk folytán az általánosan puritán létviszonyaik ellenére tartósan ellehetetlenítették a többlet-felhalmozási ciklusok realizálását. Másként fogalmazva: profitképzési képesség, felhalmozási potenciál és megtérülési célrendszer követése nélkül elképzelhetetlen a piacgazdasági modellek megszilárdulása és állandósuló működtetése. Utóbbi megállapításnak kiemelt jelentősége lesz az alábbiakban, amikor alátámasztjuk, hogy a Covid és a 2022 utáni háborús energiaválság alatti kríziskezelő közpolitika világszerte felszámolta az egyébként is 2008 óta tartósan elhúzódó válságciklusát élő világkapitalizmust.
A nyugat-európai centrum régió kereskedelmi és árutermelő karakterű városövezeteiben (mindenekelőtt a levantei kereskedelmet irányító észak-itáliai urbánus övezetben, valamint a Németalföldön és Balti-tenger mentén elterülő Hanza-város-hálózatban) a késő-gótika és a kora-reneszánsz időszakától dominánssá váló pénztőke-felhalmozó modell a 13-14. század fordulójára vitathatatlanul prekapitalista viszonyokat eredményezett. A korábbi (ókori és kora-középkori) történelmi korszakokban az élelmiszer-gazdasági és kisipari termelés alapvetően a különböző méretgazdaságosságú faluközösségi egységekben reprezentálódó önellátó háztartásgazdasági szférán belül zajlott. E fő jellegzetesség alól mindössze a viszonzatlan ókori rabszolgamunkán vagy a kötelezően előírt középkori jobbágyszolgálaton alapuló arisztokrata latifundiumok, a középkori főnemesi-királyi uradalmi nagybirtokok, valamint a középkori innovatív szerzeteskommunák és urbánus céhipar-szigetek sora képzett összességében is elenyésző súlyú kivételt az évezredekig domináns rurális viszonyok közepett.
Ezen évezredek alatt a termelésben részt vevő népesség túlnyomó részét az önellátó-cserekereskedő háztartásgazdaság foglalkoztatta, amely domináns gazdaságüzem-bázis mindössze a jelentéktelen mérvű feleslegét vitte a cserekereskedelmi jellegű helyi piac(ok)ra. A gazdasági működés primer célja Európa egészén az önellátás-önfenntartás volt; a feleslegképzés (mint kvázi felhalmozás) és a szekunder árutermelés legfeljebb mellékes velejárója lehetett az agrárgazdálkodásnak és a háziiparnak, semmint vezérlő motívuma. A távolsági kereskedelem az ókorban és a középkorban (az ókori folyammenti civilizációktól egészen a Német-Római Birodalom fénykoráig bezárólag) egyaránt pusztán a luxuscikkek körére korlátozódó marginális jelenség volt (például porcelán, selyem, elefántcsont). Emellett az előállított termékek java még a latifundiumokat is ideértve egy-egy relatív közelségben lévő belföldi vagy közel-külföldi tájegység alapellátását szolgálta (utóbbi megállapítás még a késő-ókori Róma egymilliónyi népességét tápláló Nílus-delta gabonamezői esetében is helytálló). A mindenkori szakrális intézményrendszer és a központi haderő számára (amennyiben utóbbi egyáltalán létezett) legfeljebb a felesleg egy felettébb csekély részét továbbították (lásd a korabeli közterhek beszédes elnevezéseként a kilenced és a tized fogalmát).
Hasonló módon funkcionáltak az ókori Kelet ciklikusan képződő agrárfeleslegét afféle korai közraktár-centrumokként kezelő szakrális templomgazdaságok (például Babilon, Sumér Birodalom, Egyiptom, Mezopotámia). A szakrális szféra éppúgy gazdaságszervezési funkcióval is bírt az ókor magas kultúráiban, mint a középkori Európa hiteles helyeiként is szolgáló, gazdálkodó szerzetesi kommunáiban, illetve az öreg kontinens korabeli kilenced szedő érseki latifundiumaiban. A tradicionális gazdaság önellátó jellegének bizonyítékaként a kapitalista gazdaság (túltermelési, illetve alulfogyasztási) ciklikussága se mutatható ki a késő-középkort megelőzően (a Bibliából ismert hét bő és hét szűk esztendő sokkal inkább a környezetfüggő agrártevékenység természeti-időjárási korlátaira vonatkozhat). Ezen alapvető jellegzetességnek tudható be, hogy a Kr.e. 5-6. évezredben kialakuló első folyammenti civilizációk teljes egyensúlyban működtek bárminemű ökoszociális kataklizmák bekövetkezte nélkül (nyilván a hadászati kríziseket, járványhullámokat és természeti csapásokat leszámítva). Az ókori Hellászban többek között e létharmónia megvalósulása miatt tisztelték egyedüliként a nem görög államok közül Egyiptomot. A pénzügyi krízis jelenségének első eseteit a krematisztika (pénzgazdaság) fogalmát megalkotó Arisztotelész jegyzi fel az ókori Hellászra vonatkoztatva. Innentől feltételezhető legalább szigetszerű jelleggel a gazdaság árutermelési fókuszának érvényesülése némely poliszban (mindenekelőtt Athénban és e vezető pozíciójú antik városállam kereskedő telepein a Fekete-tenger és az Égei-tenger mentén).
Ezen sok évezrednyi ókori és középkori időszak alatt a profitvezérelt árutermelés, illetve a távolsági kereskedelemből származó profit pénzbeli felhalmozása és befektetése (ami kimeríti antik kifejezéssel a krematisztika fogalmát) mindvégig mindössze az árutermelő urbanizációs szigetek hálózatában bírt jelentőséggel. A középkori céhes ipart az érett középkorra koncentráló urbanizált tájegységek önnön árutermelési és termék-specializációs fókuszuk, valamint alapvető felhalmozási funkciójuk okán már kommunális és regionális kiterjedésű, korlátozott kisugárzó hatással bíró (pre)kapitalista városhálózatoknak tekinthetők a korszakban még messze domináns feudalizmuson belül. Azonban ezen urbánus hálózatosodási megatrend a tőkefelhalmozást maximalizáló manufaktúra-ipari kooperációs struktúrák fémjelezte időszakra válik (a gyorsan terjeszkedő gyarmatbirodalmak virulens kereskedelmi tevékenysége révén, azaz expanzivitása folytán) kvázi-globális kiterjedésűvé (nyilván végkimenetele vonatkozásában évszázadok lefolyása alatt).
Az önellátó termelési mód kötelmei alól legfeljebb az abszolutizmusig vidéken hivatalnoki funkciókat is ellátó klerikus értelmiség, valamint az abszolutista korszak zsoldoshadseregeinek megjelenéséig Európa-szerte védelmet biztosító lovag-nemesség képezhetett (egyébként sem túlontúl népes) kivételt. Ennek megfelelően a tradicionális társadalmakban a munkanélküliség (dologtalanság) szinte teljességgel ismeretlen fogalom volt. A tömeges állástalanság Angliában jelentkezik elsőként, amikor a korábbi szabad parasztokat az addig szabad használatú faluközösségi közföldekhez való hozzáférésüktől megfosztó, nagybirtokos termelést célzó (szokásjogsértő) önhatalmú bekerítési folyamat államhatalmi szentesítését követően a nincstelenné tett tömegeket városi bérmunkáslétre kényszerítő kapitalista bérmunkarendszer (korántsem spontán módon) kezdetét veszi. Mindennek első európai dokumentumaként az I. Erzsébet angol királynő uralkodása alatt 1597-ben elfogadott (hivatalosan a „csavargók és a dologtalanok” ellenében meghozott) úgynevezett véres törvények nevesíthetők.
Mindaddig a keresztény Európában a vagyontalan népességfelesleg magas presztízsű szerzetes- és lovagrendekben (például a Baltikumban államszervező Máltai Lovagrendben) élte mindennapjait, valamint törvényen kívüli (többek között Villon tolvajnyelvet alkalmazó vágáns költészetében is megörökített) rablólovag-csoportokba tömörült. Az e populációkban rejlő társadalomszervező felhajtóerőt gyakorta a keresztes háborúk hadseregszervező törekvései, illetve e hadjáratok során létrejövő keresztes államok kanalizálták. Az öreg kontinenst a középkorban az első nagy szkizma (azaz a bizánci rítusú államoknak a római pápa egyházi primátusáról történő leválása) után a protestantizmus megjelenéséig hegemón jelleggel meghatározó katolicizmus fénykorában a kontinentális Európa férfi népességének harmada klerikus rendű és életvitelű (azaz szerzetes, pap, esetleg lovagrendi tag) volt.
A rendi gyűléseken képviselőik útján önálló országos hatalmi pólust képező szabad királyi városok sajátos autonómiával rendelkezve belső ügyeiket a városi tanácsokban és a városgyűléseken intézhették, amelyek a városi kereskedői és pénzintézeti érdekeltséggel bíró vagyonos patrícius dinasztiák és a termelési modellt meghatározó céhmesterek befolyása alatt álltak. Belső intézményrendszerük vonatkozásában a középkori autonóm nagyvárosok és szuverén városállam-köztársaságok, illetve azok szövetségei saját szűkös földrajzi kereteik között a vagyontalan rétegeket nagyrészt kirekesztő cenzusos-meritokratikus rezsimeket működtettek. Ezen (később a holland és brit gyarmati kereskedőtelepek nagy részére is exportált) predemokratikus modell jellegzetességeinek az antikvitásbeli polisz-világból merített előkép-párhuzamai vitathatatlanok. Az értékazonosság és az érdekegyezés mentén egymással hadászatilag szövetkező, intézményesült regionális-kooperatív struktúrákat képző városok (Lombard Liga, Cognaci Liga, Hanza Szövetség) a korabeli Európa vezető nagyhatalmi erőközpontjai voltak, amelyek az akkor ismert világ legjelentősebb birodalmaival is képesek voltak egyenrangú félként szembeszállni (gondoljunk csak a Lombard Liga és a Német-Római Birodalom meg-megújuló hadakozásaira vagy a pápaság intézményének a firenzei Medici Bankház általi elfoglalására).
3. A kapitalizmus fénykora
Ezen – fentebb említett – korán urbanizálódó (pre)kapitalista centrumtérségekben formálódnak ki mindazon jellegzetességek, amelyek máig a kapitalizmus alapjait képezik: termelési specializálódás, exportorientáció, pénztőke-képzés, megtérülési profitlogika, tervező beruházáspolitika, bérmunka. A kontinens önellátó-cserekereskedő meghatározottságú feudális „tengerében” izoláltan létező (az általános létviszonyoktól gyökeresen eltérő társadalomgazdasági berendezkedésű) árutermelő városhálózati „szigetvilág” kivételezett jellegére világít rá a középkor közismert szólásaként „a városi levegő szabaddá tesz” formában máig fennmaradt közmondás.
Az amerikai kontinens véletlenszerűségében is tervszerű (hiszen egy gigantikus üzleti vállalkozás keretében realizálódó) felfedezésével kezdetét vevő „nagy felfedezések kora” gazdaságtörténeti perspektívából tekintve valójában nem más, mint a középkori Nyugat-Európában akkor már szórványosan három évszázada zajló árutermelési-tőkeképzési tendenciák önálló kapitalista korszakká fejlődésének sarokköve. A periklészi Athén Földközi-tenger és Fekete-tenger mentén sokasodó kereskedelmi telepei, a Nagy Sándor-féle hellenista birodalom mindaddig soha nem tapasztalt kiterjedtsége, valamint a caesari-augustusi korban virágkorát élő római provinciahálózat éppúgy a megélhetést kereső népességfelesleg és a megtérülési lehetőségeket kutató tőketöbblet (illetve felhalmozódott tőkeállomány) számára jelentett perspektívát a késő-ókori „kvázi-globalizáció” évszázadai során, mint másfél-két évezreddel később a gyarmatosítás kezdeti folyamata a kapitalista korszak kora-újkori hajnalán.
Az első gyarmatosító hatalmak (előbb a genovai hajózási ismereteket hasznosító Spanyolország, majd a Nyugat-Afrika partjai mentén kereskedelmi telepeket létesítő Portugália) véletlen vezérelte ötletszerű felfedező-utazóit és magánzó kalandorait történelmi távlatokban mérve villámgyorsan felváltotta az északi kapitalista városövezeti centrumok szisztematikusan szerveződő befektető társaságainak önerőből feltőkésített, intézményesült nagyvállalkozói szférája (például Brit Kelet-Indiai Társaság, Holland Kelet-Indiai Társaság, Új Franciaország Társaság). A tőkeintenzív terjeszkedési folyamat dinamikáját tovább erősítette az északi államok protestáns fordulata, amely tendencia inkább a fenti individuális meghatározottságú kapitalizálódási megatrend vallási következményeként értelmezhető (a mentalitását tekintve kollektivista katolicizmus ellenében). A protestáns-polgáriasult Észak a gyarmatosítás főáramából ekkortól fogva egyre inkább kezdi kiszorítani a katolikus-abszolutista Dél államait. E több évszázados individualizálódási megatrend részeként veszíti el az Egyiptom és India felett kezdetben általa gyakorolt ellenőrzést Franciaország, valamint a nemzeti liberalizmus jegyében a 19. század első felében önállósuló latin-amerikai óriáskolóniáik javának irányítását az Ibériai-félsziget gyarmatosító hatalmai.
A gyarmatok java profitorientált kapitalista magánvállalkozások keretében jött létre a kolonizálás évszázadaiban az azt megelőző három prekapitalista évszázad során a keresztény Nyugat-Európa nagyvárosi szigetein felhalmozott pénztőke-állományból finanszírozva. Ide sorolható a levantei térségből – pontosabban Genova városából – származó Kolumbusz (spanyol udvari kezességgel) lombard pénzváltók hitele révén realizált első amerikai útjától kezdődően a londoni City finanszírozta brit koronagyarmatokig bezárólag mindegyik korabeli kolóniaalapítás. Az öreg kontinens által élvezett eme gyarmatvilág pótlólagos erőforrás-csatornái és a népességfelesleget felszívó „zöldmezős” területei nélkül a szélsőségesen egyenlőtlen kontinentális jövedelemelosztási mechanizmusok okán a kora kapitalizmus európai „szigetvilág-társadalmai” már az újkor hajnalán szociálisan összeomlottak volna. Az európai eredeti tőkefelhalmozás Max Weber-féle protestáns etikán nyugvó (az északnyugat-európai nagyrégióban a kolonializálás során még virulens) értékrend-bázisának középkori és kora-újkori nagyvárosi dominanciája természetszerűleg veti fel az alábbi alapkérdést: A valaha társadalmi normává rögzült puritán életviteli szabályrendszer, pontosabban az abból fakadóan magas fokú megtakarítási hajlandóság, illetve az annak köszönhetően fokozott felhalmozási képesség egykori szocializációs keretrendszerét látványosan negligáló, nagyrészt ateista népességű jelenkori euroatlanti kultúrkör és annak domináns fogyasztói életvitel-mintázata közepett egyáltalán értelmezhető-e még a klasszikus kapitalizmus ethoszának valaha elvárt törvényszerűségei mentén napjaink társadalomgazdasági modellje? Azaz vajon létezhet-e a latin rítusú kereszténység válfajainak virulenciája nélküli ateista (pusztán fogyasztói modellek szerint működő) kapitalizmus-variáns a Földön? Különösképp akkor, ha előfeltételezzük, hogy a piacgazdaság talapzatát egykor létrehozó és tápláló felhalmozási képesség primer jelleggel a latin rítusú keresztény felekezetek hatókörében hegemón normaként érvényesülő önmegtartóztató-puritán szocializációs életvitel-mintából fakadt.
Valójában miből is táplálkozhatott a nyugat-európai városhálózatok (pre)kapitalizmusa? Az északnyugat-európai Hanza-övezet és Lombardia nagyvárosi szigetein, valamint a London térségét leszámítva urbánus modernizációs tájegységek híján egyedüliként rurális térségeiből kiindulva (a birtokbekerítési folyamat lezárultát követően) kapitalizálódó Anglia nagybirtokain alakulnak ki elsőként a (pre)kapitalista viszonyok az öreg kontinensen. Történik mindez még a fejlődési centrumokban is régiónként jelentősen eltérő kezdettel: összességében az 1200 és 1600 közötti érett középkori és kora újkori modernizációs periódusban.
E prosperáló korszakban kezdenek rendelkezésre állni a kapitalizmus működési előfeltételei. Ide sorolandó a gazdaság árutermelési fókusza nyomán felhalmozódó gigantikus pénztőke-állomány, a formálódó tőkepárti jogrend (lásd I. Erzsébet fentebb említett „csavargás elleni” törvényhozását), a szabad paraszti réteg korántsem spontán (hanem államhatalmi eszközökkel kivitelezett, illetve visszamenőleges hatállyal utóbb formálisan jogszerűsített) kisemmizése, és e jogi aktus általi mesterséges szűkítése okán az agráriumban felszabaduló munkaerő tömeg nagyvárosi bérmunkás réteggé történő konvertálása (mindössze néhány emberöltő leforgása alatt). Valamint mindezek folyományaként a kibontakozó gyarmatosítási trend révén olcsó nyersanyag-biztosító és rabszolga-munkaerőpótló nagytérségek bekapcsolása válik lehetővé az euroatlanti nagyrégió termelési-kereskedelmi láncolataiba a trikontinentális zónából (mindenekelőtt Fekete-Afrikából).
Az európai abszolutisztikus rezsimek keretei között megteremtett (a rurális, önellátó, feudalisztikus tájegységek és az urbanizált, árutermelő, pénzgazdálkodó városövezeti centrumok közötti) átmeneti – mindössze két évszázadra nyúló – politikai egyensúly egészen a kapitalizmus villámgyors tőkefelhalmozó és társadalomformáló potenciáljának maximalizálódásáig volt fenntartható. A nagyságrendileg bővülő nagyvárosi vagyontalan bérmunkás tömegek, valamint a szűk körben koncentrálódó profittömeg két irányból roppantotta össze e kényes egyensúlyú politikai felépítmény-rendszerek etatista szerkezeteit. A piacgazdasági fejlődési trend meghatározta és a feudalisztikus tradíciók dominálta – földrajzilag is jól elhatárolható – szférák közötti állandó egyensúlyozás révén átmenetileg birtokolt egyensúlyi pontjából forradalmak sora által kimozdított abszolutista erőegyensúlyi modell mindössze 150-200 év leforgásáig volt meghatározója az öreg kontinensnek.
A fokról fokra felbomló átmeneti abszolutista modell által kitöltött vákuumhelyzet elmúltából törvényszerűen adódott az angol polgári forradalom (majd az annak eredményeit a szigetországban betetőző, egy emberöltővel későbbi úgynevezett dicsőséges forradalom) és a nagy francia forradalom vérontása. Az 1640-1789 közötti (azaz másfél évszázados), a kapitalizmus nyertes rétegei vezérelte polgári forradalmi ciklus, illetve az annak utóhatásaként felfogható napóleoni háborúk 1815-ös lezárultával (azaz I. Napóleon bukásával) a Franciaországban 1830-ig berendezkedő Bourbon-restauráció átmeneti időszakát leszámítva monarchikus rend tartósan kizárólag a tőkés nagypolgárság hatalmi reprezentánsainak felügyelete alatt álló parlamentáris modell keretei között működhetett Nyugat-Európában. Ide sorolható Anglia, illetve az annak talapzatán létrejövő Nagy-Britannia a Stuart-háztól kezdődően, a Benelux-térség monarchiái létrehozásuktól fogva, valamint a nagy francia forradalmat és az abból kinövő első császárságot követő francia monarchiák csaknem mindegyike (Lajos Fülöp francia polgárkirálysága és III. Napóleon azt követő császársága).
Az intézményrendszerüket, szokásaikat, életformájukat a gyarmatokon meghonosító európai nagyhatalmak természetesen infrastrukturálisan modernizálták az általuk leigázott területeket, de a perifériák függő fejlődésének máig ható jelentős árnyoldalai is megállapíthatók (például genocídiumok sorozata, tömeges rabszolgaság, az észak-amerikai törzsi társadalmak és a latin-amerikai magas kultúrák felszámolása). Azonban a zömében nyugat-európai népességű későbbi brit domínium-területek és az USA-t alapító New England–i tagállamok máig megőrizték e modernizáció folyományaként nyugatias jellegüket. A gyarmatok olcsó munkaerő-bázisának kanalizálása és korlátlan ipari nyersanyag-állományának átcsatornázása a gyarmattartók felé a nyugat-európai centrum régióban jelentős profittömeget hozott létre az azt követő évszázadok során (főként a többi gyarmattartó – mindenekelőtt Spanyolország – felé is szolgáltató Nagy-Britanniában). E gigantikus mérvű – külső eredetű – tőkeállomány meghatározó jelleggel egészítette ki a korábbi nyugat-európai szabad parasztságból (és néhol a jobbágyságból) létrehozott bérmunkástömegek dominálta európai belső gyarmatok alávetett társadalomrészeiből kitermelt belső profittömeget.
Vagyis a kezdeti piacgazdaság nyugati nagyvárosi szigeteiből kiinduló extenzív kapitalizációs megatrend a fokozatosan érvényesülő belső és külső gyarmatosítási hullámok során (1492 és 1945 között) felemésztette a tradicionális társadalmiság területeit a folyamat eredet-kontinensén éppúgy, mint a tendenciába később bekapcsolt földrészek érintett lokációinak többségén. A gyarmatosítási korszak második világégést követő lezárultával az újvilág felfedezésétől kezdődően a kapitalizmus fő hajtóerejének számító nyílt gyarmati kifosztás immár végképp ellehetetlenült a glóbusz egészén, illetve a korábbi korszakokban végbement – mindaddig példátlan mérvű és erőszakosságú – erőforrástranszferhez képest a napjainkban is virulens aszimmetrikus külkereskedelmi cserearány-rendszerekben manifesztálódó szofisztikált jelleget öltött.
