„Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?
Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?
És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?”
(Pilinszky János: Introitusz, részlet)
Dani valamikor 2022. október végén írt rám a Messengeren, hogy nincs-e kedvem találkozni. Ügyvédek voltunk, kollégák, de semmiképpen nem jóbarátok, félévente ha találkoztunk. És annyira összevissza voltunk, hogy egy hónapig nem tudtunk időpontot egyeztetni. Ő nem írta le, hogy miről lenne szó. Egy hónap után találtunk egy időpontot, de azt le kellett mondanom, mert beteg lettem, amire azt válaszolta: „Fene, jobbulást, remélem, nem komoly.” Gondoltam magamban: miért lenne komoly? És ezt követően, én bunkó, egy hónapig nem jelentkeztem, elsodort az élet meg a nem annyira komoly, mégis betegség. Ő ezután egy hónapig megint nem írt, nekem meg ki is ment a fejemből az üzenete. Majd amikor december végén megtudtam, mi lett vele, világossá vált, miért keresett két hónappal korábban. És nem értettem, miért nem szólt vagy szidott le, hogy ilyen vagyok… Szerintem azért, mert akkor is a méltóságát féltette: nem könyörgünk senkinek, gondolhatta magában, ha ennyire figyelmetlen és feledékeny.
Ebben a megemlékezésben arról szeretnék írni, hogy mit tanultam Danitól a méltóságról. Attól a Danitól, akit 2022-ben már több mint 20 éve ismertem, de akinek barátja csak akkor lettem, amikor a betegsége véget vetett addigi életének, és ahogy én gondolom, ami után naponta nyert megváltást. És bár ő tiltakozott mindig ez ellen, de emberfelettit alkotott végül, egy próféta tisztánlátásával, alázatával és nyugalmával küzdve egészen a haláláig. Olyan elfogadással, hogy egyetlen ránc nem lett az arcán, mikor itthagyott minket pár napja, azon az esős szombaton.
Karsai Dániel sorscsapásával vívott küzdelme sokféleképpen elbeszélhető, mert soklényegű volt, de a legtöbbet használt fogalma a Post mortem-írásaiban és az interjúiban mégis a méltóság, illetve az annak megtartásáért folytatott küzdelem. Az a meggyőződés vezette, hogy a betegsége nemcsak az életét, hanem azzal jogilag oszthatatlannak vélt méltóságát is veszélyezteti. És ha a méltóságát elveszti, akkor az emberinek nevezhető élete szűnik meg, mert az nem pusztán biológiai tény, hanem egy erkölcsi állapot. Hiszen valami megkülönbözteti a létezők közül az embert, aki nemcsak létezik, hanem méltósággal és méltóságában létezik. Ezért ha azt elveszti, akkor az emberi minősége szűnik meg, függetlenül attól, hogy dobog-e a szíve. De hogy miben ragadható meg a méltóság, azt nem tudta megfogalmazni. (Nem az ő hibája, könyvtárnyi irodalma van, de konszenzus messze nincs.)
Aztán ahogy kezdte felfalni az ALS, ez a sehonnan jött és a semmibe tartó ismeretlen, mindig változott az az állapot, amit a végpontnak gondolt, az a határ, amelyen túl nincs méltósága. De meggyőződésem, hogy Dani életében a végpont soha nem jött el.
Amikor 2023 közepén-végén (az idő összefolyik a két év alatt, amíg erőmhöz mérten kísértem sokadmagammal az útján) már felállni sem tudott, a vizeléshez kacsát kellett használni, amit megfogni akkor már régen nem volt képes, mert keze lett először ügyetlen. Ő így mondta, amikor 2022 végén elhívott, hogy elmondja, halálos beteg: „a kezem már ügyetlen, lehet, hogy neked kell segíteni felvágni a rántott húst, de mást most még nem fogsz látni rajtam”. Majd fokozatosan bénult le. Ezért bő fél év múlva már nekünk, segítő barátoknak kellett levetkőztetni a vizeléshez (mire kiért volna a vécére, már késő lett volna azzal a sebességgel), a kacsát a funkciójának megfelelő helyére helyezni, majd a dolga végeztével felöltöztetni, és a kacsát kiüríteni, kiöblíteni. Ekkor kérdezte meg tőlem először, hogy milyennek látom őt ebben az állapotban, és hogy élem meg, hogy ezt kell tennem. Teljesen őszintén válaszoltam, hogy semmilyen viszolygást vagy zavart nem okoz, pedig magam sem gondoltam volna ezt akár hónapokkal korábban sem.
Aztán Dani egyre jobban épült le. Először csak etetni és itatni kellett (hiszen a keze megbénult), később pedig szondán keresztül táplálni, mert az ételt és az italt sem tudta már lenyelni. Ezzel párhuzamosan a lába is annyira elgyengült, hogy nem lett más megoldás, mint a dolgát pelenkában végezni. Végül az ágyban fekve sem tudta magát megmozdítani, ezért éjszakánként „forgatni” kellett, hogy aludni tudjon. Hétszer-nyolcszor egy este. Úgy pelenkában, ami egy idő után nem volt üres.
Ő néha mintha azt mondta volna, hogy ez az állapot már egy méltóságát vesztett emberé. De ennek ellentmondani látszott, hogy ő igenis emberként élt végig a betegsége alatt, olyan emberként élt, akit milliók csodáltak ebben az országban, és százezrek követték gondolatait. Még 2023-ban, de már igencsak betegen szerelmes lett, és megtalálta élete utolsó párját. Járni már alig tudott, de tárgyalni ügyvédként esetenként eljárt. Aztán egyszer csak „kitalálta magának”, hogy Strasbourgban próbálja kivívni az önrendelkezés jogát magának és azoknak, akiket a jog megfoszt az életvégi döntés valódi jogától. Ezzel a nyilvánossághoz fordult, eldöntve előre, hogy a kérdés megosztó teológiai, erkölcsi és jogi természete ellenére az egyik feltétel, amelynek érvényesülnie kell a vita során, az az egyet nem értők kölcsönös tisztelete. Magyarországon, 2023-ban. Mennyi esélye volt ennek? Bement a Parlamentbe is, és ha hiszik, ha nem, egyetlen dühös szava nem volt egymás között sem azokra a képviselőkre, akik ránézni sem mertek, nemhogy vitába szállni vele. Ezután színházi darabot írt (szerzőtársaival, akik a kortárs színházi szakma legjobbjai közül álltak mellé), a bemutatóján álló vastaps fogadta a darab végén. Mindemellett a saját szenvedését nem hivalkodóan, de kendőzetlenül nyilvánossá tette, mert bár ez az intim szférája teljes felszámolását jelentette, a valós tényekről folyó vita enélkül lehetetlen lett volna, ezért ezt is vállalta.
Elveszett-e mindeközben Dani méltósága? El tudta-e volna egyáltalán veszteni? Azt hiszem, ez kizárt. Szerintem Dani nem tudta, hogy az ő méltósága nem az állapotában rejlett, hanem az alázattal viselt sors méltóságteljes példamutatásában. Abban a példamutatásban, amely nélkül ma nekem sokkal rosszabb élni. Ahogy hiányzik a mosolya, a hülye viccei és az a hihetetlen paradox helyzet, hogy akkor lett valaki a barátom és példa előttem, amikor a halállal először szembenézett. És nem tudott mindennap nem nagyobb ember lenni akkor sem, ha közben a teste ereje elfogyott.
Ezért ha valaki a jövőben azt gondolja, nincs esélye méltósággal élni, szenvedni, másokat tisztelve vitatkozni, akkor mindig jusson eszébe Karsai Dániel neve. Vegye elő a Post mortem-írásokat, a Dani könyvét, amely október közepén jelenik meg, és nézze meg a később várható dokumentumfilmet, amely az utolsó másfél évéről szól. Talán másképp fogja látni ezt a néha reménytelennek tűnő életet, melyből biztosan nem lehet elvenni az ember méltóságát.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/40. számában jelent meg október 4-én.
