„Minden müvészetek / Fején a korona: / A mi művészetünk, / Ellen ki mondana? / Mi szép, mi szép, mi szép / A mi föladatunk! / Legyünk büszkék reá, / Hogy színészek vagyunk” – írta Petőfi Sándor 1844 szeptemberében Színészdal című költeményében. A Rómeó és Júlia-parafrázison túl Szigligeti Ede hasonló gondolatokat fogalmazott meg komédiájában, a Liliomfiban, amely a teátristákról és a vándorszínészetről szóló példázatként is értelmezhető. (A vígjátékot 1849-ben, két és fél hónappal a világosi fegyverletétel után, állítólag mindössze két nap alatt írta meg a szerző.)
A XIX. századi magyar drámairodalom legtöbbet játszott komédiájának legfőbb üzenetét is épp ebben látja ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós alkotópárosa is. Közel tíz éve a Budaörsi Latinovits Színházban még diploma előtt álló színészhallgatókként osztálytársaikkal együtt állították színpadra Szigligeti művét. Mertek merészek lenni, szabadok és felforgatók, a friss hangú, zabolátlan erővel bíró előadás, amelyben nem volt egy pillanatnyi üresjárat sem, rögtön ráirányította a figyelmet a pályakezdő művészekre. „Hagyjanak minket játszani!” – ismételték akkor a darab végén a színészek, ami az egyre nyilvánvalóbb szekértábor-logika, a színházra rátelepedő politika miatt kifejezetten erős üzenettel bírt.
A legendássá lett előadás már rég nem látható, de ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós most azt alapul véve újabb olvasatot készített Szigligeti Ede komédiájából, amit a Vígszínházban mutattak be. A Csángálló zenekar élő muzsikájával kísért előadás Keresztes Tamás, Gál Réka Ágota, Ötvös András, Szilágyi Csenge, Rudolf Péter, Hegedűs D. Géza, Gyöngyösi Zoltán, Varga-Járó Sára, Zoltán Áron, Méhes László és Borbiczki Ferenc szereplésével látható.
Ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós a múlthoz visszanyúlva beszél a jelen érzéseiről, szerelemről és művészi hitvallásról, mégsem robban fel a színpad. A színészek tökéletesen formálják meg a szerepüket, mégis hiányzik ebből az előadásból az a lehengerlő energia, amitől egy előadás többé válik szimpla mestermunkánál. Gesztusról gesztusra minden ki van dolgozva, ülnek a – hol intellektuális, hol kínosan gyenge – poénok, mégis mindez néha idegenül hat ebben a képregényszerű látványvilágban. Makk Károly kultikus filmjének hangulata, az abban szereplő legendák, Dayka Margit, Krencsey Marianne, Darvas Iván, Pécsi Sándor gesztusai és hanglejtései is visszaköszönnek egy-egy röpke pillanatra. Keresztes Tamás az egyetlen, aki a megszokottól eltérő módon láttatja az általa játszott karaktert, Liliomfija egyáltalán nem szimpatikus hősszerelmes, sokkal inkább pökhendi ficsúr.
A mostani előadás, ahogy ifj. Vidnyánszky maga megfogalmazta, szerelmes levél a színházhoz. „Én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészet iránt” – visszhangozzák az előadás végén a színészek, de mindaz, ami a budaörsi változatban elemi erővel hatott, mostanra kőszínházivá szelídült. Pedig ugyanazt akarják üzenni, mint Petőfi: „Apostolok vagyunk! / Az erkölcs mezején. / Apostoli szavunk / Téged kiált: erény! / Mi szép, mi szép, mi szép /A mi föladatunk! / Legyünk büszkék reá, / Hogy színészek vagyunk. // De amit színpadon / A népnek hirdetünk, / Ne hazudtolja meg / A cselekedetünk. / Ha meg nem tesszük azt,/ Ami föladatunk: / Akkor gyalázat ránk, / Szinészek nem vagyunk!”
Szigligeti Ede: Liliomfi . A vígszínházi változatot készítette: Vecsei H.Miklós. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/39. számában jelent meg szeptember 27-én.
