Péntek délután van, a margitszigeti atlétikai pályát körülölelő rekortán szélén öttusázók pisztollyal célba lőnek, majd tovább futnak, középen kisgyerekeknek tartanak fociedzést. A futópályán két focimezes férfi sétál át, egyikük egy fehér bot segítségével tájékozódik, a másik az elől haladónak a könyökét fogja, így mennek pálya szélén található kis focipálya felé. Később csatlakozik hozzájuk a csapat többi tagja. Így gyűlnek össze heti rendszerességgel vakok, gyengénlátók és a velük együtt játszó jóllátók a LÁSS Egyesület szervezésében.
Mindenki nyerni akar
Rövid készülődés és bemelegítés után kezdődik az edzésük. Egy magabiztos rúgás és a kapufán csattanó csörgő focilabda moraja után hangosan felkiált egyikük: „A kurva életbe! Végigviszem a pályán és persze, hogy a végét rontom el!” – kell ki magából. A többiek csak mosolyognak és legyintenek. A meccs vérmérséklete nem marad el a hagyományos focimérkőzésekétől – mindenki nyerni akar, ami látszik is rajtuk. A pályán egyik mezőnyjátékos sem lát, viszont a mozgásukban a bizonytalanság nyomait sem lehet felfedezni.
Melegítenek a vakfoci-edzésre a margitszigeti atlétikai pályán. (Fotó: Magyar Hang/Nyéki Martin)
Minden játékos szemtakarót visel. Ez azért szükséges, mert vakok és gyengénlátók együtt fociznak, a szemtakarók segítségével viszont mindenki ugyanannyit lát: semmit. A labda sem szokványos, apró golyók vannak benne, amelyek zörögnek, amikor gurul, így a játékosok hang alapján tudják annak helyét. A kapuban és amögött jóllátók vannak, akik szóban segítik a játékosokat. A négy látássérült játékos a pálya egy jól körülhatárolható területén játszik, vannak védők és támadók. A szemtakarós játékosok kizárólag hang alapján tájékozódnak. Fontos szabály, hogy mindenkinek szóban jeleznie kell a pozícióját a többiek felé: Itt! Itt! – mondják és mindenki tudja, hogy a másik hol van.
Az egyik csapat támadója Csaba, aki 2011-ben vakult meg véglegesen, de már előtte sem látott jól. Azóta rendszeresen látogatja a vakfoci edzéseket és már több nemzetközi tornán is viselte a címeres mezt, mindezek mellett a LÁSS-ban (Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete) elnökségi tag. Csaba a vakfocit egy nagyon összetett sportként írja le: – A mentális koncentráció nagyon fontos ebben a sportban, mivel a szemünkre nem tudunk támaszkodni, marad a fülünk és csak hallás alapján megyünk. Közben tudnunk kell, hogy milyen a pálya, hol helyezkedünk el rajta, hallanunk kell a labdát, de közben beszélnünk is kell, mert jeleznünk kell a pozíciónkat, szóval nagyon sok mindenre kell egyszerre figyelnünk – magyarázza.
Vakfoci-edzés a margitszigeti atlétikai pályán. (Fotó: Magyar Hang/Nyéki Martin)
A kapus szándékosan úgy hajítja ki a labdát, hogy az a pálya szélén megpattanjon. A palánk ütődése és a labda zörrenése elég ahhoz, hogy a támadó megtalálja a játékszert. Miután hozzáér, magabiztosan elkezdi vezetni azt, közben a kapu mögött álló, és vele egy csapatban lévő látó instruálja, hogy merre menjen. A védőjátékos üldözőbe veszi a kapura tartót. Mindketten úgy sprintelnek, ahogy az életben soha nem tennék, azonban a győzni akarás és a látó csapatársakba vetett bizalom mindezt lehetségessé teszi. A csatár a kapu előtt megtorpan, egy laza mozdulattal jobbra pöcköli a labdát, védője tovább szalad, aztán erőből ellövi, amit csak a kapu mögötti háló tud megfogni. – JÓÓÓ!! – üvölti a gólszerző Csaba, majd visszafut a helyére, hogy folytassák a meccset.
A vakfocizás kezdetei
Az egyik védő, Gábor családjában sok látássérült volt, ezért nem kezelték hímestojásként, amikor háromévesen kiderült, hogy probléma van a szemével. A szülei tudták, hogy ezzel a hiányossággal is lehet élni. A többi vak és látássérült játékos elmondása alapján nagyon fontos, hogy sorstársaikkal beszélhessenek, mivel hasonló élethelyzetben vannak, így egymás történeteiből nagyon sok tapasztalatot és inspirációt szerezhetnek. Gábor jóllátókkal együtt járt iskolába, ezért a családján kívül nem voltak olyan emberek az életében, akik hozzá hasonlóan semmit, vagy csak alig láttak. Miután 2012-ben csatlakozott a vakfoci-csapathoz, ez megváltozott és ebben a sportban több mindent megtalált, amit szeret: – Én azokat a sportokat szeretem, amelyekben az elfáradáson és az izzadáson kívül találok valami örömet is. A vakfoci ilyen, mert itt a versenyszellem és csapat is ösztönöz – fogalmaz Gábor, aki azt is elárulta, hogy a vakfocin kívül még túrázni is szokott, amiben a természet szeretete inspirálja.
Gábor játékstílusát leginkább az egykori ferencvárosi klasszis Böde Daniéhez lehet hasonlítani: látszólag lomha és mozgása töredezett, azonban lobbanékony, agresszívan letámadja az ellenfeleit és testi erejét hatékonyan hasznosítja a párharcok során. Ezúttal a középpályán harcol meg a labdáért. Miután a palánkról visszapattanó labda hozzákerül, a védője egyből odarohan, hogy elvegye tőle. Gábor a palánkhoz szorul és testével védi meg a játékszert. Birkózásra hasonlító jelenet alakul ki: mivel nem látnak, nagyobb hangsúly van a testi kontakton, de ez Gábornak jól megy és sikeresen kihozza a labdát. Egy hosszú támadás után középen felfut, ám ketten is védik a kaput, azonban a labda a kapus kezei között átcsúszik és a kapuba gurul. A gólszerző szerényen visszakocog a saját térfelére és lepacsizik a csapattársával.
Pacsiznak a csapattársak a LÁSS-egyesület vakfoci edzésén. (Fotó: Magyar Hang/Nyéki Martin)
A játékosok a fárasztó meccs után az oldalvonal mellett palánknak dőlve pihennek. Így tesz István is, aki születése óta nem látott jól, csak árnyékokat, színeket és formákat észlelt, de általános iskola végén ezt a minimális látását is elvesztette. István a csapat nagy öregje, fontos szerepe volt a sportág hazai meghonosításában. Jókedvű, szókimondó személyisége az edzések hangulatán is sokat dob. Beszélgetni kezdünk, elmeséli, hogyan indult ez az egész. – A kezdetekben én még szegregáltan tanultam a vakodában (Vakok Iskolája – a szerk.), ahol egy elzárt világban élhettünk egy teljes életet. Ott voltunk gyerekek és imádtunk focizni, ehhez viszont kellett egy labda, aminek zörögnie kellett, hogy halljuk, ezért zacskót húztunk egy bőrfocira és azt rugdostuk. Így fociztuk végig az általános iskolát. Később kapott az iskola egy két kilós, kemény, gumibevonatú csörgőlabdát. A probléma ezzel az volt, hogy azt egy teljesen más sportághoz találták ki, és amikor belerúgtunk, majdnem beletört a lábunk, de ettől függetlenül mi azzal játszottunk. Aztán felhívott az egyik ismerősöm, hogy van olyan játék, hogy vakfoci, ami hasonlít arra, amit általános iskolában csináltunk. Úgy voltunk vele, hogy próbáljuk ki, az első meccset végül 2011-ben rendeztük meg.
Tornaterem, gumiszag, oldalt bordásfalak, 15x9-es szabványtalan, kicsi pálya – ilyen körülmények között gyűltünk össze és három fős csapatokat alkottunk. A vakfocinak az a legfontosabb szabálya, hogy ha valaki megy a labda felé, akkor azt hanggal jeleznie kell. Erről az információról mi lemaradtunk, így ahol a labda volt, odarohantunk mind a hatan és dirr-durr, szétrúgtuk egymás lábát. Ennek az lett az eredménye, hogy a következő edzésre hárman maradtunk. A hivatalos szabálykönyvet pedig csak a kisbuszban olvastuk el, amikor az első tornára mentünk... – fejezi be István a visszaemlékezést, majd feláll és a kapu elé sétál, ugyanis büntetőrúgások következnek.
Dani, a csapat edzője leteszi Istvánnak a labdát a büntetővonalra, majd a kapuba sétál. Megvárja, míg rugójátékos elhelyezkedik, majd kulcsával megütögeti a jobb és baloldali kapufát. István a hang alapján beazonosítja, hogy hol van a kapu, igazít egyet a labdán majd hátralép. A jobb lábával lövi el, a kapufát szinte súrolva kerül a hálóba, mintha pontosan látta volna, hol a labda és a kapu. Összesen három büntetőt lő, amiből kettő be is megy. Minden játékos hasonlóan háromszpr próbálkozik, ezzel zárják az edzést.
Vakfoci után jólesik a sörözés. (Fotó: Magyar Hang/Nyéki Martin)
Utána a csapat többsége az öltőzőbe megy, ám hárman (Csaba, István és Gábor) a pálya melletti büfét választják. A három látássérült egymásba kapaszkodva megy a pulthoz és kéri ki a sört. Arról beszélgetünk, hogy sokan próbálnak segíteni az utcán közlekedő látássérültnek, ami a kaotikus városi közegben igen jól szokott jönni számukra. A vakok és a gyengénlátók ki vannak szolgáltatva a közlekedés során felmerülő rendhagyó történéseknek, de az őket megszólító embereknek is, mivel nem tudják megválogatni azt, hogy ki szeretne nekik éppen segíteni, és hogyan viszonyul a helyzethez az, aki megszólítja őket. Csaba ezt így magyarázza: – Sokan akarnak segíteni, de nem tudják, hogyan kell, ami érthető, mert nincsen minden sarkon egy látássérült, így sokan nem érzik magukat komfortosan és zavarban vannak. Ezért nekünk is érzékenyíteni és tanítani kell az embereket, hogy azok, akik segíteni akarnak tudjanak is. Ez egy oda-vissza ható dolog.
Nehéz ügyek: segítség és pártalálás
Gábor bevallja: gyakran tűnhet szerencsétlennek teljes joggal, mert bevállalja az ismeretlen utakat is, ahol nem mozog olyan magabiztosan. Gyakran tapasztal egyfajta túlféltést a segíteni akarók részékről. Ilyenkor próbálja jelezni, hogy adott dolgokat egyedül is meg tud oldani, de mindezt úgy, hogy közben ne sértse meg a segíteni akarót. A társaság tagjai egyetértenek abban, hogy sokan zavarban vannak, amikor segíteni akarnak nekik. Konszenzus van köztük abban is, hogy előfordul nem jó segítség is, amikor az emberek túlbuzgóságukban, segítségnyújtás címszó alatt csak eltérítik és összezavarják őket. Gábor szerint a jó segítség mindig azzal kezdődik, hogy megkérdezzük: kell-e segítség?
Arról is nyíltan beszélgetünk, hogy vannak olyan vakok, akik iszonyat elutasítóak és gorombák tudnak lenni azzal, aki segíteni próbál nekik. Talán azért, mert ezek az emberek még nem tudták feldolgozni azt, hogy elvesztették a látásukat és büszkeségből nem fogadnak el segítséget. És ha valaki egy ilyen helyzetben lévő embernek próbál segíteni, és közben rossz tapasztalatot szerez, az lehet utána soha nem fog más látássérültet támogatni. Előkerült egy történet, amikor valaki látott egy fiatal, vak lányt tanácstalanul kóborolni a Keletiben a peron szélén. Megkérdezte, hogy tud-e segíteni, de amikor nem tudta egyből, honnan indul a lány vonata és keresni kezdte azt, a lány rávágta, hogy szedd össze magad, majd otthagyta őt.
Csaba azt mondja, ilyenkor nem kell magunkra vennünk a sértést: lehet, hogy a másiknak egy rossz napja volt, vagy büszkeségből nem tudja elfogadni a segítő kezet. Sokan félnek beszélgetni egy látássérülttel, zavarba jönnek, máskor a túlzott udvariaskodás vezet felesleges körökhöz. – Mi sokat nevetünk, azon, hogy mit rontunk el, meg milyen szituációkba keveredünk – fogalmaz István. István szerint a túlféltés a leggyakoribb, de arra is van példa, hogy buta vicceket sütnek el neki az állapotával kapcsolatban. – Mi viccelődhetünk azzal, hogy nem látunk, mert ugyanabban a helyzetben vagyunk, sőt nálam az is belefér, ha olyan emberek viccelnek az állapotommal, akiket ismerek és vagyunk olyan kapcsolatban. Viszont az ne vaksizzon, akit két perce ismerek, mert az sértő – fejti ki.
A pártalálás is nehéz ügy: vakként egy hasonló helyzetben lévővel összejönni könnyebb, látóval kényelmesebb, de ez persze nem ennyire egyszerű – fogalmaz Csaba, majd hozzáteszi: – nem ennek kell meghatároznia azt, hogy kivel jövünk össze, hanem szeretni kell a másik felet és ennyi. Számunkra több olyan hely is kiesik, ahol a jóllátók ismerkedni tudnak: ha elmegyek egy diszkóba, akkor mi van ott? Javarészt nonverbális kommunikáció, folyamatos helyváltoztatás meg hasonlók – én ebben a helyzetben meg vagyok lőve. István úgy gondolja, náluk fokozottan fennáll a veszélye annak, hogy belemennek egy olyan kapcsolatba, amit amúgy nem választanának. Nekik kevesebb lehetőségük adódik, és sokan úgy gondolják, hogy „mit ugráljak, úgysem találok mást”, ezért megkötnek egy csomó kompromisszumot.
A sport kérdése is előkerül – sokat ad nekik a közösség, ami a vakfoci köré szerveződik. A mozgáskoordinációban is fejleszti őket, szerintük látszik, ha valaki jár az edzésekre, mivel ilyenkor a mozgása is javul. – A vakfocira vezető út volt az első, amit megtanultam egyedül – mondta Csaba, akinek a közlekedés volt a legnagyobb félelme, miután megvakult, de az edzésekre való eljutás elég motiváció volt számára, hogy szembenézzen a félelmeivel. A beszélgetés végeztével mindannyian elindultunk a sziget kijárata felé. Én mentem elől, mivel látok – egyikük a könyökömet fogva jött utánam, akinek szintén megfogta a könyökét a társa és egy tovább. Ha lépcső vagy zebra jött, akkor azt szóban jeleznem kellett. Amikor elérkeztünk a margitszigeti zsúfolt, szűk villamosmegállóhoz, a közlekedés nehezebbé vált. Négyen összekapaszkodva próbáltunk előre haladni, ami nehézkesen, de sikerült. Végül mindenki épségben hazajutott.
