Amikor az Orbán-rendszer megingott: emlékezzünk 2015 tavaszára

Jól tudjuk, hogy a politikai emlékezet rövid. Azt azonban kevésbé szívesen valljuk be magunknak, hogy nem csak az „utca emberéé”, aki meglepő nagyvonalúsággal képes elfelejteni a politikusok kettő-négy-nyolc évvel ezelőtti tévedéseit, ballépéseit, hazugságait. Időnként ugyanilyen rövid az elemzőké, véleményformálóké is, akik, miközben a politika a pillanat uralásával van elfoglalva, maguk is a pillanat szemszögéből értelmezik a politikát. Így tűnhet gránitszilárdságúnak, ami valójában cseppfolyós, és megingathatatlannak, ami időről időre meginog.

Különösen fontos emlékeztetnünk magunkat erre az Orbán-rendszer kilencedik évében. Jogosan írunk rendszert, hiszen a 2018-as harmadik kétharmad egyértelművé tette: Magyarországon vége a klasszikus politikai váltógazdaságnak, és a 2010 óta eltelt időszak immár egységes egészként, a hazai közélet új és önálló fejezeteként értelmezhető.

Megszülettek azonban azok az olvasatok is – ráadásul nem „udvari elemzők”, hanem többnyire független értelmiségiek tollából –, amelyek ezt a folyamatot mintegy szükségszerűnek láttatják. E szerint Magyarországon mindig is egy hegemón párt kialakulása és korszakos dominanciája volt jellemző, amellyel egy töredezett, cselekvésképtelen ellenzék áll szemben – vagyis tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a magyar történelem 2010-ben szépen visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Innen nézve nem a mostani állapot tűnik anomáliának, hanem az 1990–2010 közötti időszak politikai pluralizmusa, amely iránt, még ha voltak előremutató vonásai is, nálunk sajnos nem mutatkozott társadalmi igény.

Minél inkább monolitikusnak látjuk a 2010 utáni időszakot, ez az olvasat annál meggyőzőbbnek fog tűnni. Ehhez azonban az kell, hogy nagyvonalúan megfeledkezzünk 2015 tavaszáról. Ez persze csak szimbolikus időpontmegjelölés: a szóban forgó folyamat 2014 őszén, az önkormányzati választás után kezdődött, majd a következő év tavaszán, a két elbukott időközi választásban és a fideszes kétharmad – ugyancsak szimbolikus – elvesztésében tetőzött.

Ma mintha a kollektív feledés homálya borítaná, hogy a Fidesz zsinórban megnyert három választás után megingott, és 2015 tavaszán, ha rövid időre is, de közel álltunk ahhoz, hogy újra nyílt legyen a politikai verseny.

Ehhez persze ki nem kényszerített hibák sokasága kellett a Fidesz részéről. Ilyen volt az addigra pacifikált kereskedelmi televíziókkal – pontosabban az RTL-lel – szemben indított háború, amelyben az össztűz alá vett fél állta a sarat, és elkezdett „kemény” híradókat készíteni. A hazai közvélemény jelentős része ekkor tanulta meg Habony Árpád és Mészáros Lőrinc nevét. De kellett ehhez az a belháború is, amely Orbán Viktor és Simicska Lajos zajos szakításával végződött, és az addig alapvetően lojális médiumokat kritikussá tette a Fidesszel szemben. Közben a kormánypárt látványosan nem találta a saját irányvonalát: elég csak a keményen dolgozó kisemberektől az újságírók kötelező drogtesztjéig terjedő ötletbörzére utalni. Mindezek következtében 2014–2015 fordulóján egyre sajtószerűbb lett a magyar sajtó, és ismét politikára emlékeztetett a magyar politika.

Nem mondhatjuk, hogy erre ne lett volna társadalmi igény. Ráadásul 2015 tavaszára közel kerültünk egy lélektani fordulóponthoz. Ahogy a baloldal választóközönsége 2010-re fájdalmasan megtanulta, hogy nem szabad korlátlan bizalommal fordulnia a saját politikusaihoz, pláne nem szabad rajongani értük vagy isteníteni őket, úgy 2015-re a jobboldali közönség is efelé közeledett. Ma, amikor már a legsúlyosabb korrupciós ügyek is leperegnek a kormánypárti politikusokról, különös visszaemlékezni arra, hogy ekkor „urizálási” botrányok tépázták a Fidesz prominenseit. Ekkor értesültünk arról, hogy a polgári Magyarország csak politikai termék, és már ennek a törzsvásárlói is kezdtek elbizonytalanodni afelől, meddig érdemes Rogán Antal vagy Lázár János luxusáért küzdeniük.

Ma már tudjuk, hogy 2015 tavasza nem hozott fordulatot – vagyis hozott, de egészen másként, mint annak az évnek az elején sejthettük. Orbán Viktor nagyot kockáztatott és nagyot nyert, de itt nem a tizenkilencre lapot kérő, elkeseredett szerencsejátékos hazardírozására kell gondolnunk, hanem a tapasztalt pókerjátékoséra, aki tudja, mikor kell all-int mondani, hogy az ellenfelei mind bedobják a lapjaikat. Orbán felismerte, hogy céljaihoz nem elég a lojális sajtó, ezért kézi vezéreltet, központilag irányítottat hozott létre helyette. Megtalálta a nagy történetet, a migrációt, aminek a fényében a legkirívóbb politikusi vagyonosodás is részletkérdésnek tűnik, és adófizetői forintok tízmilliárdjait fordította a felépítésére.

2015 nyara már egyértelműen új szakasz az Orbán-rendszer történetében:

a 2014-ben Tusnádfürdőn meghirdetett illiberalizmus ekkor kezd a gyakorlatban is valósággá válni. A Fidesz persze korábban is élt versenytársaival szembeni brutális erőfölényével, és az új választási rendszer már 2014-ben is „legyártotta” a legnagyobb kisebbségnek a kétharmadot, de Orbán Viktor 2015 tavaszától rendelt alá minden létező állami erőforrást annak – példátlanul a hazai demokrácia történetében –, nehogy még egy ilyen megingás bekövetkezhessen.

A Fidesz 2014–2015-ös népszerűségvesztése tehát közvetlen oka volt annak, hogy Orbán rendszere valóban és végérvényesen rendszerré szilárdult. Egyúttal viszont arra is rámutat, hogy ez a folyamat nem volt minden ízében szükségszerű. Hiába a rendszerváltás utáni időszak, majd a gazdasági válság minden megpróbáltatása,

nem állíthatjuk, hogy a magyar társadalom mindvégig egy új Kádárra vagy új Horthyra – esetleg a kettő megfelelő arányú elegyére – vágyott.

2015 elején semmi sem utalt arra, hogy a magyarok ne tudnának egy jóval nyitottabb közéleti szituációval, a Fidesz gyengülésével és a politikai versengés kiéleződésével, vagyis – ami ebből egy pillanatra következni látszott – a politikai váltógazdaság helyrezökkenésével együtt élni. Orbán Viktornak irtózatos munkája van abban, hogy az állam totális megszállásával, a politikai verseny tudatos torzításával mára sikerült elérnie, hogy ez ne így látsszék: hogy rendszerének győzelme szükségszerűnek tűnjön.

Miért érdemes mindezt 2019 őszén felidéznünk? Azért, mert most is jelentős fordulópont előtt állunk. Az önkormányzati választásokat övező, már-már irracionális ellenzéki várakozások a nagy áttörés lehetőségeként láttatják az őszi megmérettetést. Az elméleti esély valóban megvan arra, hogy a stratégiai együttműködésre immár kész ellenzék fontos szimbolikus győzelmeket arasson, és az ebből fakadó reménnyel, valamint új erőforrásokkal és pozíciókkal felvértezve készülhessen a következő választásig tartó időszakra. Ebben az esetben is erőt adhat a további építkezéshez, ha emlékeztetünk arra, hogy

a Fidesz társadalmi támogatottsága egyáltalán nem megingathatatlan, és végképp nem valamiféle történelmi szükségszerűség következménye.

Még nagyobb szükség lesz viszont erre, ha az ellenzéki remények nem teljesülnek. Az önkormányzati választás egyáltalán nem könnyű terep: regnáló polgármestereket leváltani, kormánypárti többségű közgyűléseket átvenni még egy jóval kiegyenlítettebb játéktérben sem egyszerű. Ha pedig az ellenzék most sem tud értelmezhető eredményt felmutatni, végképp nehéz lesz megmondani, miért is adjon a választó újabb esélyt a rendre kudarcot valló pártoknak, politikai szereplőknek. Egyáltalán nem tűnik túlzónak az az újabban lábra kapott értelmezés, hogy az önkormányzati választás könnyen az ellenzék utolsó dobása lehet: ha ez sem sikerül, mindent a romokból kell újjáépíteni.

Ha 2019. október 13-án olyan eredmény születik, ami az ellenzék kudarcaként értelmezhető, az valóban már-már történelmi léptékű győzelem lesz Orbán Viktor számára. Történelmi léptékű – de nem történelmi szükségszerűség.

Ebben az esetben különösen fontos lesz, hogy emlékezzünk 2015 tavaszára: arra, hogy a magyarok a győztes Fidesztől is bármikor megvonhatják a bizalmukat. Ebből viszont egy egészen új ellenzéknek kell majd egyszer levonnia a tanulságot.

A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/40. számában jelent meg október 4-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/40. számban? Itt megnézheti!