Nemzetközi utazás helyett, aki teheti, maradjon otthon – menjünk akár repülővel, akár vonattal, nehezen kiszámítható, hogy mikor érkezünk meg úticélunkhoz. Ezt én a héten egy hivatalos, az Európai Parlament által szervezett sajtóúton tapasztalhattam meg tizenkét társammal egyetemben.
Kezdődött azzal, hogy hétfő délután egy órás késéssel indult a Lufthansa délutáni járata Budapestről, ezért a gigantikus frankfurti repülőtéren gyakorlatilag futólépésben mentünk a vonatállomásra, hogy elérjük a vonatot. Elértük, annak köszönhetően, hogy az is késett több mint fél órát, cserébe viszont elszalasztottuk a csatlakozást Karlsruhe állomásán. Évek óta ki akarom próbálni a TGV-t, ez az lett volna. Sebaj, gondoltam, visszafele is arra van jegyünk.
Legalább az utastájékoztatás jó volt: még a vonaton ültünk Karlsruhe előtt, amikor bemondták, hogy aki Strasbourgba tart, ne szálljon most le, hanem menjen tovább Offenburgba, ahonnan lesz vonat. Valóban volt, egy HÉV-hez hasonlító helyi érdekű vicinálissal végül megérkeztünk Strasbourgba. Nem volt rá jegyünk, de kalauz sem jött, így nem kellett kimagyarázni, mit keresünk azon a vonaton.
Visszafele csütörtök reggel egy TGV-re volt jegyünk. Előző este megnéztem, Párizsból indul, két óra múlva van itt, nagy baj nem lehet. Lett: éjjel havazott, a reggel 9.12-re kiírt vonatnak másfél órás késést jeleztek. A francia gyorsvonatnak külön ügyfélszolgálata van, a tizenkét fős csoportunknak azt javasolták, újra menjünk át Offenburgba, onnan lesz gyorsvonat a frankfurti reptérre. Megint nem jött kalauz, nem kellett magyarázkodni, azért viszont aggódhattunk, hogy ülni nem fogunk, mert helyfoglalásunk viszont nem volt az új vonatra. Offenburgban az új vonat is késett, de nem sokat, és ugyan nagyon sokan próbáltak felülni, mindenkinek sikerült találni helyjegyet, így időben megérkeztünk Frankfurtba.
A budapesti gépre való beszállás előtt pár perccel kiírták: fél órát késik a gép. Ez azért volt furcsa, mert a gép már régen ott állt a cső végén – amikor már negyven perce vártunk, azt is bemondták, hogy gép van, légiszemélyzet viszont nincsen, de hamarosan lesz. Várakozás közben derült ki, hogy voltak olyan utastársak, akik már tegnap érkeztek meg Amerikából, de a Budapestre tartó gépüket törölték, így szállodában aludtak.
Egy órával a tervezett beszállási idő után végre beszállhattunk a zsúfolásig telt gépre. Nagy nehezen minden csomagot sikerült elpakolni, bezárták az ajtókat, aztán nem történt semmi. Fél óra múlva kiderült: légiszemélyzet ugyan van, földi kiszolgálás viszont nincsen, ezért a csomagokat nincs, aki felpakolja.
Jó oldalon ültem, és tényleg láttam, hogy ott a sok bőrönd, ember viszont sehol. Másfél órát szemeztünk a csomagokkal. Először csak viccesen, aztán egyre komolyabban ajánlgattuk a személyzetnek, hogy lemegyünk felpakolni, nem éltek a lehetőséggel – alighanem szabályellenes is lenne, ha civilek bóklásznának a betonon. Mire megérkezett volna a csomagpakoló brigád, lejárt a pilóta munkaideje – most épp arra várunk, hogy kapjunk új pilótát.
