Egy rég eltűnt, de a mai Budapesthez is szorosan kötődő városrész közel nyolc évtizednyi történetét dolgozza fel elsősorban fotográfiákon keresztül a Beliczai Bea által összeállított, és a Bellibro kiadó gondozásában megjelent Tabán – fényképek, történetek című hiánypótló kötet. A 150, köztük számos ismeretlen felvétel mellett írók, fővárosi tisztviselők elbeszélésein és újságcikkeken keresztül elevenedik meg a legendás negyed múltja és tragikus sorsa. Most ennek a kötetnek az egyik képét vesszük jobban szemügyre.
A Tabán bontása
„Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják: mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet, Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik” – írta Márai Sándor 1933-ban az Ujság című napilapban. A girbegurba utcákkal és kiskocsmákkal teli negyed egységes rendezésének a terve már a XIX. század végén felmerült, már ekkor történtek kisajátítások, akár kényszerítéssel, bírói úton. Ennek egyik következményeként épült meg 1906-ra a Fehér Sas téren egykor álló házak helyén a korszerű iskola, amely jelentősen átalakította a negyed karakterét.
Az együttes bontást sokáig számos tényező – a háború, a világválság – hátráltatta, de az 1930-as évekre már egyértelművé vált, a Tabán a városrendezés áldozatává válik: a végleges bontás 1933 februárjában kezdődött meg. Míg az itt álló, leromlott állagú lakóházak helyén elindult a parkosítás, addig a Fehér Sas téri iskolát felújították. A városvezetés a Gellért-hegy belsejében fakadó meleg vízű forrást használó grandiózus fürdővárost képzelt el a területre, ennek panorámáját azonban az iskola is zavarta volna, így végül a Döbrentei tér elegáns házaival együtt ezt is lebontották. Az anyagi forrás hiánya és a második világháború kitörése miatt azonban a fürdőváros kialakítása sem valósult meg.
Az itt élők
Iparosok, nyugdíjasok, altisztek, kereskedők és közkedvelt vendéglátósok, korvettkapitány, hős pópa, pápaszemes szabó, híres írót nevelő mosónő, csillagászati órák kitüntetett mestere és mézeskalácsos – nyolc évtizednyi története alatt ők lakták a Tabánt. „Kedves törzs volt, inkább józan, de mindenképpen filozofikus hajlamú” – ilyennek látta őket Márai Sándor, aki szerint azonban némi gőg is szorult az itt lakókba, mások csöndesnek és illedelmesnek látták őket, de akadtak olyan hangok, akik úgy vélték, nem nagyon érezték azt a romantikát, amit sokak szerettek rájuk aggatni, és megvetették azokat a pestieket, akik olcsó érzelmekért látogattak át a tabáni negyedbe.
A régi Erzsébet híd
Öt év alatt, 1898 és 1903 között Czekelius Antal mérnök vezetésével épült fel a Gellért-hegy lábát és a pesti belvárost összekötő régi Erzsébet híd, amely miatt a régi, Hild József által tervezett Városházát is le kellett bontani, a Belvárosi templom azonban megúszta az építkezést. A lánchíd típusú szerkezet – több mint 4000 láncszem tartotta össze – 1926-ig a világ legnagyobb egynyílású hídjaként volt ismert 290 méteres mederpillér nélküli középnyílásának köszönhetően. A 378 méter hosszú, 11 170 tonnás hidat 1903. október 10-én adták át a nagyközönségnek. 1914-ben indult meg rajta a villamosközlekedés, 1928-tól pedig már autóbuszok is áthaladtak az Erzsébet hídon. A második világháború végén, 1945. január 18-án a visszavonuló németek felrobbantották a hidat, torzója még évekig emlékeztetett a szörnyű pusztításra. Néhány évig a Petőfi és Döbrentei teret a Bözsinek keresztelt pontonhíd kötötte össze, az új, ma is használt, 6500 tonnás kábelhíd Sávoy Pál tervei alapján – a kölni Mülheim híd mintájára – 1964-re épült fel. Csak használat közben derült ki, hogy a villamosforgalom súlyos mértékben rongálja a vasszerkezetet, így azt a metró elindulásával 1972-ben megszüntették.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/5. számában, az Időgép mellékletben jelent meg február 3-án.
