Választási kampány idején tartott sztrájk ellen könnyű úgy érvelni, hogy a sztrájkolók beszállnak a politikai küzdelembe. A pedagógussztrájk pedig különösen érzékeny kérdés, mert azt üzeni, hogy az állam és az állam működését meghatározó kormányzat valamit alapvetően rosszul menedzsel.
A kormány használja is ezt az érvet a hétfő reggeli, kétórás figyelmeztető pedagógussztrájkkal kapcsolatban. Tény, hogy a választás előtti politikai harcok, juttatások és ígérgetések során bármely ágazat okkal reménykedhet abban, hogy könnyebben ér célt. De súlyos rövidlátás lenne a helyzet eszkalálódását a kampánynak betudni.
Az elmúlt két évben óriási feszültség halmozódott fel a közoktatásban, ami rárakódott a meglévő problémákra. A járványhelyzetnek a tanárok sokszoros vesztesei voltak. A digitális oktatáshoz szükséges eszközöket a legtöbbjüknek magának kellett beszereznie, szakmai segítségként pedig egy – két A4-es oldalt kitevő – vázlatot kaptak. A legtöbben úgy ítélték meg: az oktatási kormányzattól nem várhatnak segítséget. Ellenben számíthattak a korábbinál is szigorúbb, még több adminisztrációval járó elszámoltatásra.
Pedig nem biztos, hogy a segítség kivitelezhetetlen lett volna. Százezer laptop (250 ezer forintos átlagárral számolva) 25 milliárd forintba került volna a költségvetésnek, ami ezen a szinten nem számottevő összeg. Egy szakértői csapat néhány hónap alatt össze tudott volna állítani alapos, profi segédanyagokat arról, hogyan kell online oktatni. 5 milliárd forintból már egy komoly programot lehetett volna indítani tekintélyes számú digitális eszköz vásárlásával, folyamatosan elérhető szakmai segítséggel. Ám ez nem történt meg. Amikor a pedagógusok azt kérték, hogy a legtöbb európai országhoz hasonlóan vegyék őket előre az oltási sorban, mert napjaikat gyerekközösségben töltik, és az oktatás stratégiai ágazat, a válasz először nemleges volt, majd amikor a kormányzat végül mégis engedett, azt sugallta, hogy a tanárok „mások elől veszik el az oltóanyagot”.
Az oltási kötelezettség is a pedagógusokra ütött vissza, hiszen a 90 százalékban amúgy is átoltott ágazatban azok a szakemberek kerültek nehéz helyzetbe, akiknek az oltatlan, és emiatt távozó kollégák munkáját át kellett vennie. Ráadásul a közoktatásban dolgozók azt is látták, hogy az alapítványi és egyházi iskolákban nem automatikusan kötelező a vakcina felvétele, mint náluk, ami felvetette a kérdést, hogy mennyire lehet komolyan venni a kötelező oltás indoklását, miszerint arra a gyerekek érdekében van feltétlen szükség – de azért annyira, úgy látszik, mégsem, hogy minden iskolában kötelezővé tegyék azt.
Közben nem kerülte el a pedagógusok figyelmét az orvosbéremelés sem – utóbbi kormányzati döntés nyilván abból a felismerésből táplálkozott, hogy a helyzet összeomlással fenyeget. A közoktatás esetében viszont még ígéret szintjén is csak akkor jelent meg egy komolyabb bérrendezés, amikor már zajlott a sztrájktárgyalás, akkor is konkrétumok nélkül, 2023-ra ígérve. A miniszterelnök ekkor már elismerte, hogy a pedagógusbérek elmaradnak a magyar bérszínvonaltól és az elvégzett munkától, és a tíz százalékos emelés nem oldja meg a problémát. Ehhez képest a közoktatásért felelős Emberi Erőforrások Minisztériuma szerint Gyurcsány Ferenc áll a pedagógussztrájk mögött, nem pedig az, hogy – ahogy a kormányfő fogalmazott – a pedagógusoknak igazuk van.
Hogy miért most került sor ilyenfajta, egyelőre csak szavak szintjén történő szembenézésre, amikor hét éve szakították el a pedagógusfizetéseket a minimálbértől, és hogy ennek tudatában miért nem mutatott a kormányzat több empátiát a tanügy iránt a járványhelyzetben, nem tudni. Pedig ez épp oly logikus döntés lett volna, mint amilyen logikus a most kirobbanó felháborodás.
