Őszintén szólva nem értem Donald Trumpot és Joe Biden-t. Amióta beindult a szavazatok összesítése, a lehető legnagyobb lelkesedéssel vetik rá magukat minden egyes olyan részeredményre, ami hajszálnyi győzelmüket jósolja. A jelenlegi elnök ezt odáig vitte, hogy magyar idő szerint szerda hajnalban be is jelentette győzelmét. Ellenfelei és a politikai elemzők persze nem győzték elítélni ezért. Óránként változott a helyzet, minden szempár Michiganre vagy Nevadára szegeződött, miközben az épp vezetésben lévő jelöltről mindenhol elolvashattuk, hogy most már tényleg ő a befutó. Egészen a következő "mostmárténylegig".
Szóval nem értem őket. A hatalom iránti vágy persze minden politikus számára elsődleges. De hát mégis csak az a helyzet, hogy a győztesnek az utóbbi évtizedek legsúlyosabb válságát kell majd menedzselnie. A valódi nyertes sokkal inkább a második helyezett lesz, akinek ezt követően nem kell szembenéznie az állásukat vesztett százezrekkel és a másik oldal feldühödött szimpatizánsaival. Persze, igaz az is, hogy 75 éves kor körül már könnyebb szívvel kockáztathat a politikus. Biden eleve egy ciklust vállalna, Trump nem is tudna már többet, így bármit is hoz majd a politikájuk, a romokat másoknak kell eltakarítaniuk.
Egyszerre irigykedünk és sajnálkozunk az amerikai helyzetet látva. Számunkra különösen izgalmas lehet egy ennyire kiélezett politikai verseny, minthogy az országos politikánk tíz éve nagyjából ugyanott tart. Igaz, helyi szinten időnként sikerül megverni a kormánypártokat, de ettől még a nagy kép mit sem változik. Ám mielőtt elkezdenénk végleg Amerikába vágyni, kénytelenek vagyunk szembesülni azokkal a polgárháborús állapotokkal, amelyek az ottani közéletet jellemzik. Nemzeti ünnepeinken mindig borzongva nézzük a felvételeken, ahogy a békemenetelő harcifideszesek nekifeszülnek a legeltökéltebb gyurcsányista nyugdíjasoknak. Az Egyesült Államokban viszont egy ideje mintha csak ezt látnánk végtelenítve, amiben jelentős szerepe van az indulatokat évek óta korbácsoló Trumpnak, de a szobordöntögető-kultúrharcos BLM-mozgalomnak éppúgy. Szinte nyoma sincs már annak az eleganciának és nagyvonalúságnak, ami egyik oldalról Barack Obama, a másikról John McCain politikáját jellemezte.
Biden mellett ugyanazt hozza fel érvként hívei nagy része, mint korábban Hillary Clinton esetében: hogy a jelölt legalább nem Trump. Utóbbi rajongói pedig csatasorba állítják minden frusztrációjukat és önáltatásukat, éppúgy, mint négy évvel ezelőtt. Kétségkívül erős fegyvertény, hogy Biden nem Trump. Ahogy utóbbi esetében sem kevésbé, hogy az Egyesült Államok túlélte őt. Amennyi kétségbeesett indulattal várták tőle, hogy romba dönti az államokat, olyan hirtelen röppent el ez a négy év.
A világ közben kénytelen volt megismerni egy, a jelenlegi elnöknél milliószor fenyegetőbb veszélyt. A koronavírust aztán kampánytémává is tette mindkét jelölt. Trump azt hirdette, hogy az életnek mennie kell, nem szabad bezárkózni, Biden pedig, hogy ő hallgatna a tudósokra, és minden javasolt korlátozást megfontolna. Tudjuk jól, hogy ennek ellenére az amerikai demokrácia mégis csak olyan erős talapzaton áll, és van annyira sokszínű, hogy egyikük sem tudja vagy tudta egyeduralkodóként végigverni az akaratát. A fékek és ellensúlyok, bármennyire is próbálja őket kiiktatni Trump, működnek. A végtelenül kiélezett verbális szembefeszülések pedig kisimulnak a valóság talaján. Az elmúlt négy év legszórakoztatóbb pillanatait adták azok a történetek, amik arról szóltak, hogyan próbálták kordában tartani Trumpot a legközvetlenebb kollégái. Ha Biden nyer, talán hallunk néhány jó sztorit arról is, hogyan igyekeznek őt egyáltalán ébren tartani.
Csak hát a világ és az Egyesült Államok jelenleg nincs épp a legszórakoztatóbb helyzetben. Mondhatott bármit Trump, egy relatíve jó obamai örökséggel volt alkalma birkózni. Ami viszont az Egyesült Államok 46. elnökére vár, abból szinte lehetetlen lesz jól kijönni.
Amerikából jelentjük – kövesse friss híreiket, helyszíni beszámolóinkat az elnökválasztásról!
