Olvasom e hasábokon az Iránytű Intézettől származó legfrissebb közvélemény-kutatási adatokat a pártok népszerűségéről, pontosabban arról, hogy „Most vasárnap melyik pártra szavazna az országgyűlési választáson?” Mint látható, a kormánypárt Budapesten áll a leggyengébben, de itt is toronymagasan vezet a második helyen álló DK előtt. (Az MSZP, a Jobbik és az LMP még a fővárosban sem érik el a 2,5 százalékot.)
Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy bárki beláthassa: a közelgő önkormányzati választásokon az ellenzéknek csak akkor van esélye megtartani (netán szaporítani) a legutóbb megszerzett polgármesteri és képviselői helyeket, ha közös jelölteket indítanak: magyarán, ha összefognak. Helyi kampányokban talán még képesek is lehetnének összehangolt és fegyelmezett munkára, ami ugyebár a tavalyi országgyűlési választások előtt nagyon nem sikerült. Megfelelő együttműködés esetén Budapesten jó esély van a fővárosi és a legtöbb kerületi önkormányzat megszerzésére, no meg jó pár nagyvárosi polgármesterre és ellenzéki többségű testületre. De csak megfelelő együttműködéssel!
Ehhez képest mit látunk? Gyurcsány önálló főpolgármester-jelölt állításával fenyeget, és egyébként is beszólogat mindenkinek, aki él és mozog. Az LMP és a Momentum sokmenetes párbajt vív kordonügyben. Az új pártot alapító Mesterházy első dolga pedig az volt, hogy a Lánchíd kapcsán szembe helyezkedjen Karácsonnyal.
Az ellenzéki érzelmű szemlélőben ilyenkor kérdések merülnek fel: Miért nem tudja Gyurcsány belátni végre, hogy hiába gyűri maga alá a többi pártocskát, nem tudja maga alá gyűjteni az összes ellenzéki szavazót? Miért gondolja a Momentum, hogy a kordonbontás szimbolikus üzenete eljut egyáltalán a választók széles tömegeihez? Miért gondolja az LMP, hogy belebeszélhet egy másik párt cselekvési programjába? És miért azt bírálja kitartó lendülettel, amikor naponta jönnek szembe kritikára érett kormányzati intézkedések? Mesterházy új pártja vajon Karácsony megdöntésére jött létre, hogy első nyilatkozatát vele szemben fogalmazta meg? Ő sem talált kifogásolni valót az államapparátus munkájában? Akkor meg minek az új párt?
Száz szónak is egy a vége: az önmagukat ellenzékinek mondó pártoknak sürgősen fel kell hagyniuk egymás pocskondiázásával, hogy idejüket és energiájukat azokra a témákra fókuszálhassák, amelyek valóban széles tömegeket érintenek, és alkalmasak a kormány megalapozott – és közérthető – kritikájára. Nem egymásnak és egy szűk értelmiségi rétegnek kell politizálni: a közvélemény-kutatás is megmutatja, hol vannak a legnagyobb bajok.
A kívánatos összefogásnak az is része, hogy a pártoknak legalább a kampányok során a lehető legszorosabban össze kell hangolniuk munkájukat. Természetesen történjék ez nagyon demokratikusan: tessék megtalálni a kölcsönösen elfogadható jelölteket, megvitatni a fontos kérdéseket, konszenzusos döntéseket hozni. De a végrehajtás legyen pontos, egységes és fegyelmezett! (Ha mást nem, ezt el lehet lesni a Fidesztől, bár persze négy-öt párt esetén ez kicsit nehezebb, mint egy – ráadásul autokratikusan vezetett – szervezetnél.) Bizonyára mindez rosszul hangzik sok egoista, magamutogató politikusnak. De el kell dönteni, mit akarnak: ülni a langyos vízben, várva a Fidesz újabb választási és pártfinanszírozási ötleteit, vagy nekiveselkedni a (nagyon nehéz) változtatásnak.
