Miközben a koronavírus-járvány második hullámára, az SZFE-ügy kapcsán a népnemzeti, illetve a kozmopolita színjátszás mibenlétére és fontosságára, esetleg a fideszesítve újraindított Budatrash Tv-re figyeltünk, elfeledkeztünk egy csendben lopakodó, össztársadalmi katasztrófáról.
Egy múlt hét pénteki konferencián ugyanis arról beszélt Kiss Zsolt, a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) főigazgatója, hogy a sürgősségi ellátásért is fizetniük kell azoknak, akik július után hat havi tb-tartozást halmoznak fel.
Szintlépés ez, méghozzá lefelé. Mert már az is megdöbbentő volt, amikor tavaly év végén megszavazta a parlament, hogy háromhavi tb-tartozást követően már csak fizetés ellenében juthatna orvosi ellátáshoz és gyógyszerhez a „potyautas”. Az idézőjel azért indokolt, mert a kormányzati narratívával szemben nem arról van szó, hogy az adósok jó része nem akar, hanem nem tud fizetni. Persze amíg a kabinetben olyan emberek hozzák a döntéseket, akik szerint a lemezeladásból komoly bevétele származik a zeneipar szereplőinek, holdudvarukban pedig tartja magát az a tévképzet, hogy egy „ellenzéki” újságíró havonta 600 ezer forint körül keres, akkor ne csodálkozzunk ezen a tudatlanságon. Honnan is lenne fogalmuk arról, hogy milyen megélni 54 ezer forintból.
De vissza a műtőbe, ahova mondjuk egy cserbenhagyásos gázolás után került be az egyébként mélyszegénységben élő páciens. Eddig ellátták, augusztustól viszont a félévnyi tb-mínusszal bíróknak ki kell majd fizetniük az ellátás költségét: annyit, amennyit a kórház a NEAK-tól kapna, de legfeljebb 750 ezer forintot. Ez utólag kell kifizetnie a megmentett betegnek, akit viszont még a beavatkozás előtt (!) tájékoztatni kell a műtét várható költségeiről. Örkény és Rejtő most azon veszekszik, hogy az ilyen szituációkról egyperces novella, vagy regényt indító, abszurd jelenet születik majd odafent.
Nagyon bizarr megvalósulása ez a rendelet annak az SZDSZ által propagált amerikai rémálomnak, amivel szemben a 2008-as szociális népszavazás kampányában a Fidesz és vidéke meghatározta önmagát. Ez az egyébként ízig-vérig utilitarista és libernyák húzás ugyanis a társadalom alsó rétegeivel kegyetlenül bánik el, a felsővel felének pedig cinikus módon üzen. Előbbit talán ki sem kell fejtenem: a rendelet értelmében százezrek maradhatnak az orbáni szlogen ellenére az út szélén. Akár szó szerint is.
Azoknak a tehetőseknek, akik megengedhetik maguknak az adófizetés luxusát, pedig azt üzeni a kormány, hogy ha szolgáltatást szeretnél magadnak, akkor bizony fizess – már azon túl, amit hónapról hónapra kőkeményen behajtunk tőled. Azt pedig a kabinet még apró betűs formában sem köti állampolgárai orrára, hogy ez az állapot és az arra kitalált „megoldás” úgy középhosszú távon sokkal többe kerül az országnak, mintha nem rendszerhibák sokasága miatt jutott volna 6-700 ezer ember a társadalom peremére.
És hogy ezen túl mi ebben a katasztrófában még az össztársadalmi? Először is maga az állam mondja fel a szolidaritást. Lehet persze beszélni az „egyéni felelősségvállalásról” is, fontos és csodálatos elfoglaltság az, de akkor ne csak a „potyautasokról” essék szó, hanem a közpénznyelő állami egészségügynek becézett fekete lyuk működtetőiről és az ő felelősségükről is.
Másodsorban pedig ahol félmilliónál is több ember esik ki jórészt szociális alapon egy társadalmi ellátórendszerből, ott már azért minimum aránytévesztés egyes személyek felelősségvállalásának hiányáról értekezni.
Ahol ez megtörténik, az már önmagában tragédia. Hiába hirdetnek róla óriásplakátokon – egyébként ugyancsak a mi adónkból –, valami egészen mást.
