Ha van a közelünkben város, amelyet mindenképpen érdemes felkeresnünk, az kétségkívül a lengyelországi Krakkó. Így gondolták ezt a magyarok már a XIX. században is, és szép számmal utaztak erre a különös, sokat látott helyre. Benyomásaikat, útleírásaikat szedte kötetbe Petneki Áron, izgalmas történeti-kulturális tablót kanyarítva az egykori utazók beszámolóiból.
Hirdetés A kötet elején a szerkesztő részletes leírást ad a XIX. században több kényszerű politikai változást átélni kénytelen városról. Krakkó ebben a száz évben állt osztrák uralom alatt, tartozott a Varsói Hercegséghez, majd látszatra szabad városállam lett, míg egy sikertelen felkelést követően végleg a Habsburg Birodalomhoz nem csatolták, hogy ott is maradjon egészen 1918-ig. Aki ebben az időszakban utazott oda, jobbára a hajdani fénykor emlékeit tapasztalhatta csak meg. Erről a tapasztalásról érzékletes megfogalmazások olvashatók.
Jósika Miklós báró például így búcsúzik 1813-ban a várostól: „Egyébiránt az egész városnak szilvamoslék- és malátalégköre van, egyéb illatokkal vegyülve, úgyhogy az ember boldog, ha ezen iszontató fészket maga mögött látja.”
Nem sokkal kíméletesebb Vay Miklós sem 1823-ban, amikor a vidék (konkrétan a kor nagy turisztikai attrakciójának számító wieliczkai sóbánya környékének) mások által is gyakran ostorozott vendéglátását szapulja: „Kilenc óra tájban már Wieliczkán voltunk, és a legjobb vendéglőben, a »Szőlő«-ben szálltunk meg. Itt ülünk a piszokban. Istálló nem nézhetne ki cudarabbul. Midőn a mi Miskánk seprűt kért a kiseprésre, a fogadósné arcába nevetett, és megvallotta, hogy egész birtokában nincs seprő.”
Persze Krakkó nem mindig csak negatív észrevételekre sarkallta az oda látogatót. A sok tucat templom, a vár, a Visztula, az ódon falak elbűvölhették a XIX. századi utazót is, ahogy azt például egy bizonyos Kováts Istvánnal tették 1844-ben: „Szép nagy városnak találtam, s ennél szebbet még nem láthattam. Sokkal szebb volt, mint Pest vagy Lemberg. Nagyszerű palotáit nem győztem eléggé megbámulni. Meglátszott rajta, hogy régi város (...). Szép templomait mind megnéztem.”
Az erdélyi deák, aki nemességet kapott Augustus életrajzának újrafelfedezéséért
Verancsics Antal 1555-ös követsége I. Nagy Szulejmán szultán kegyeit kereste, közben pedig valami olyasmire bukkantak, amivel örökre beírták magukat a régészet nagy könyvébe.
A kötet egyik nagy csemegéjének számítanak Kecskeméthy Aurél 1858-ban született úti tárcái. A fordulatos életű, remek tollú szerző élményszámba menő, iróniától csöpögő, ám éleslátó mondatokban számol be galíciai kiruccanásáról. „Minden ember kinevetett, midőn azt hall: Galíciába készülök – írja a Pesti Naplóban és a Budapesti Hírlapban közzétett beszámolói felvezetéseként. – Kéjutazás és Galícia! Ha az olvasó saját szívébe néz, kénytelen lesz velem egyetérteni, miszerint nem kellemes dolog kinevettetni oly eszméért, melyre az ember, mint sajátjára, büszke. E helyzetben voltam magam is: utóbb már szégyeneltem bevallani, ha kérdés – hova szándékozom? S e pillanatban is csaknem vonakodom meggyónni olvasómnak, hogy Galíciában és Lengyelországban jártam (...).”
Petneki Áron alapos munkát végzett. A válogatás izgalmas, a jegyzetek jól segítik a laikus olvasó tájékozódását, az útleírások szerzőinek bemutatása tömör, ám tartalmas.
Krakkót látni – és megírni. Krakkó magyar szemmel. Szerk.: Petneki Áron. Balassi Kiadó, 2019. 3200 Ft
