Ha van a közelünkben város, amelyet mindenképpen érdemes felkeresnünk, az kétségkívül a lengyelországi Krakkó. Így gondolták ezt a magyarok már a XIX. században is, és szép számmal utaztak erre a különös, sokat látott helyre. Benyomásaikat, útleírásaikat szedte kötetbe Petneki Áron, izgalmas történeti-kulturális tablót kanyarítva az egykori utazók beszámolóiból.
A kötet elején a szerkesztő részletes leírást ad a XIX. században több kényszerű politikai változást átélni kénytelen városról. Krakkó ebben a száz évben állt osztrák uralom alatt, tartozott a Varsói Hercegséghez, majd látszatra szabad városállam lett, míg egy sikertelen felkelést követően végleg a Habsburg Birodalomhoz nem csatolták, hogy ott is maradjon egészen 1918-ig. Aki ebben az időszakban utazott oda, jobbára a hajdani fénykor emlékeit tapasztalhatta csak meg. Erről a tapasztalásról érzékletes megfogalmazások olvashatók.
Jósika Miklós báró például így búcsúzik 1813-ban a várostól: „Egyébiránt az egész városnak szilvamoslék- és malátalégköre van, egyéb illatokkal vegyülve, úgyhogy az ember boldog, ha ezen iszontató fészket maga mögött látja.”
Nem sokkal kíméletesebb Vay Miklós sem 1823-ban, amikor a vidék (konkrétan a kor nagy turisztikai attrakciójának számító wieliczkai sóbánya környékének) mások által is gyakran ostorozott vendéglátását szapulja: „Kilenc óra tájban már Wieliczkán voltunk, és a legjobb vendéglőben, a »Szőlő«-ben szálltunk meg. Itt ülünk a piszokban. Istálló nem nézhetne ki cudarabbul. Midőn a mi Miskánk seprűt kért a kiseprésre, a fogadósné arcába nevetett, és megvallotta, hogy egész birtokában nincs seprő.”
Persze Krakkó nem mindig csak negatív észrevételekre sarkallta az oda látogatót. A sok tucat templom, a vár, a Visztula, az ódon falak elbűvölhették a XIX. századi utazót is, ahogy azt például egy bizonyos Kováts Istvánnal tették 1844-ben: „Szép nagy városnak találtam, s ennél szebbet még nem láthattam. Sokkal szebb volt, mint Pest vagy Lemberg. Nagyszerű palotáit nem győztem eléggé megbámulni. Meglátszott rajta, hogy régi város (...). Szép templomait mind megnéztem.”
A kötet egyik nagy csemegéjének számítanak Kecskeméthy Aurél 1858-ban született úti tárcái. A fordulatos életű, remek tollú szerző élményszámba menő, iróniától csöpögő, ám éleslátó mondatokban számol be galíciai kiruccanásáról. „Minden ember kinevetett, midőn azt hall: Galíciába készülök – írja a Pesti Naplóban és a Budapesti Hírlapban közzétett beszámolói felvezetéseként. – Kéjutazás és Galícia! Ha az olvasó saját szívébe néz, kénytelen lesz velem egyetérteni, miszerint nem kellemes dolog kinevettetni oly eszméért, melyre az ember, mint sajátjára, büszke. E helyzetben voltam magam is: utóbb már szégyeneltem bevallani, ha kérdés – hova szándékozom? S e pillanatban is csaknem vonakodom meggyónni olvasómnak, hogy Galíciában és Lengyelországban jártam (...).”
Petneki Áron alapos munkát végzett. A válogatás izgalmas, a jegyzetek jól segítik a laikus olvasó tájékozódását, az útleírások szerzőinek bemutatása tömör, ám tartalmas.
Krakkót látni – és megírni. Krakkó magyar szemmel. Szerk.: Petneki Áron. Balassi Kiadó, 2019. 3200 Ft
