Tódor János riporter-szociográfus az 1980-as években nevelőtisztként tevékenykedett a baracskai fogházban, ahol főleg szabályszegőkkel és a katonai szolgálatot vallási okokból megtagadókkal volt „összezárva”. Elsőre talán kedvét is szegi az olvasónak, hogy letűnt korok piti „simliseiről” lesz szó a „smasszerregényben”, ezért jó előre le is szögezném, bizony pont nagy előnye ez a könyvnek.
Először is sokkal többet megtudunk a már erjedésnek induló Kádár-rendszer társadalmáról és (megszegett) normáiról úgy, hogy az ügyeskedő kishalait látjuk, mintha az akkoriban lecsukott, elvetemült gyilkosok koponyája körül tett volna körutazást a szerző. Hogy ez mennyire így van, arra épp egy olyan, aljas indokból elkövetett gyilkosságért elítélt férfi monológja világít rá, akit sok esztendő leülése után, példás magaviselete miatt helyeztek át fegyházból a baracskai börtönbe. Helyenként már-már költőien démoni leírása tettének azt sugallja, hogy indítékát még csak nem is érdemes ezen a világon keresni: ez bizony már olyan dimenzió, amely mindenféle társadalmi berendezkedésen túlmutat.
Ellenben a mélyszegénységben tengődő „deviánsok”, a Bulányi-féle katolikus Bokor-közösségek vagy a Jehova Tanúinak rács mögötti kezelése ugyanúgy sok mindent elárul magukról a bebörtönzöttekről, mint fogva tartóikról is. Utóbbiak sokszor velejéig korruptak (abszurd, de az elitbörtönnek számító Baracskára például szabályosan urizálni járt ki a pártelit), és még saját szabályaikat is úgy szegik meg, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Például szigorúan tilos lenne elítéltekkel figyeltetni a smasszerokat és a nevelőket, ez mégis a napi rutin része – még a könyv szerzője is a saját bőrén tapasztalta meg a jelenséget.
A Bahamákon (ez a baracskai bv-intézet elnevezése a börtönszlengben) rögzített riportkötetben egyébként váltakoznak Tódor leírásai és az elítéltekkel készített interjúkra támaszkodó monológok. Utóbbiak a kötet legerősebb fejezetei: az élőbeszédszerű szövegek lendületesek és kifejezők, az elbeszélt sorsok pedig hol megrázóan tragikusak, hol már-már nevetségesen groteszkek.
Maga a kötet sorsa is ilyen: bizonyos fejezeteit már majdnem megjelentették a nyolcvanas években, ám a büntetés-végrehajtás katonai ügyészséggel fenyegette meg Tódort, aki így elállt a közléstől. Csak amikor már tovább gyengült a pártállam, látott napvilágot a Börtönhakni egy-egy írása. Így, egy kötetben azonban csak most, és van is ennek jelentősége a könnyebb olvashatóságon túl. Jelesül az, hogy kiderül belőle, hiába a rendszerváltás, hiába az új hatalom eltérő fókusza a bűn és a bűnüldözés fókuszát tekintve, a büntetés-végrehajtás intézményeiben ma is hasonlók a körülmények, a felfogás, a módszerek és a motiváció – pontosabban annak hiánya.
Ha nem lett volna a nyakunkon a koronavírus-járvány, akkor 2020 Magyarországán alighanem épp a cellák túlzsúfoltsága és az ebből kiinduló „börtönbiznisz”, valamint az ehhez kapcsolódó nemzeti konzultáció határozta volna meg a közéletet. Ízelítőt mindenesetre már kaptunk belőle, hogy milyen faék egyszerűségű szlogenek mentén szeretné kezelni az ügy kommunikációját a kabinet.
A Börtönhakni pont arra világít rá, hogy ez a világ nagyon is bonyolult, és még a legtriviálisabbnak tetsző ügyek mögött is mekkora dráma feszülhet. Ez viszont már megint valami olyasmi, ami az emberiséggel egyidős, és teljesen független a politikai berendezkedéstől. Elnézve túlzsúfolt börtöneinket vagy azt, ahogy a hatalom ezt a problémát kezelni próbálja, úgy tűnik, Magyarországon sajnos az az állandó, hogy nem tanulunk sem a hibákból, sem a bűnökből. Viszont ezek megértéséhez a Börtönhaknival közelebb kerülhetünk kicsit, és még csak be sem kell vonulnunk ehhez a Bahamákra. Akarom mondani Baracskára.
Tódor János Börtönhakni. Dodeskaden Kiadó, 2020. 1950 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg.
