Az emberiséget és elkerülhetetlen sorsunkat emlegeti Mechiat Zina könyvének borítóján Terék Anna. A szerző versei úgy raknak szerinte össze egy világot, mintha apró szilánkokból építenénk újra az életet. Az ajánlót olvasva viszont talán nem egyértelmű, hogy a szövegek jelentős része az elveszett szerelmet siratja. Ebből a szempontból válik értelmezhetővé az is, amit a költőtárs az idő elkerülhetetlen múlása, a múltba való csimpaszkodás kapcsán ír. Hasonló személyesség érződik ezekben a versekben, mint néhány éve Kovács Patrícia fotós-grafikus Tumblr-oldalának – igaz, jóval explicitebb – költeményein. „Megálltam a virágárus előtt az aluljáróban, / mondogattam, hogy nem, ez nem igaz, / nem itt vagy, csak a fejemben, / vagy még inkább a bőröm alatt” – olvassuk Mechiat Zina Madarak jönnek című versében. Hasonlókat találunk az Én a vízilovakkal címűben is: „átjöttek a dzsinnek a bolond évszakok résein, / tanyát vertek a dohos kis lakosztályodban, / és idegen, szép szavakat suttogtak neked. / Te elismételted őket, és elfoglaltál.”
A megszólított személy más versekben is belülre kerül, felzabálja a szerzőt, aki hiába próbál továbblépni, testileg-lelkileg eggyé válik vele. Ellenérzései gyakran fizikailag is leképeződnek, mégis az érzelmek hatására vonzalommá alakul az is, amit elsőre undorként értelmeznénk. Végigjárjuk az elszakadás különböző fázisait, a szerzővel együtt gyászoljuk el a már valóban visszatérhetetlen múltat.
Zsákmányként kezeléséről is erősen szólnak Kali Ágnes versei
Farkas Árpád két éve hunyt el, Kali Ágnes verseiben viszont tovább él. Még akkor is, ha a fiatal költő természetesen saját hangon szól, egyben nagy fokú személyesség jellemzi.
A szövegeket a négy évszak szerint rendezi blokkokba, de nem feltétlenül szükséges a könyvben lineárisan haladnunk. A legerősebbek azok a versek, melyek átélhetően érzékeltetik, a távolság ellenére is milyen szorosan össze lehet kötözve két ember. Mint a Tea, Marsban: „Fogyasszuk el a Marson. / Fogyasszuk el úgy, hogy nem vagyunk ott, / csak egyszerre gondolunk rá.” Aztán tényleg eljutunk családig, gyermekkorig, jövőbeli kilátásokig. Generációk kerülnek össze, az időt ismét csak semmibe véve: „Mama kisgyerekként néz rám. / Pár éve üveget tart a szeme helyén, / azóta csodálkozik. / Nem fésülködik, / nem rajzolja meg a szemöldökét. / Talán ezért állandó az arckifejezés.” Különös látomások, álmok, „bad tripek” elegyednek, az állandóságvágy hol a biztonság kereséseként, máskor a változás visszautasításaként jelenik meg.
Fiatalon könnyebb talán belehelyezkedni ezekbe a versekbe, de idősebb korában is megértően bólogathat az olvasó: valóban ilyen volt ez, s akkor végtelennek tűnt. Fájdalmas, útkereső verseket találunk Mechiat Zina első kötetében, mely persze még hordozza magán a gyermekbetegségeket, további kibontakozást vetít előre. De ígéretes bemutatkozásról van szó, a szerző éles szemmel figyeli meg a sokszor alig észrevehető jelenségeket, összekapcsolva különböző nemzedékeket, egymástól eltávolodott szerelmeseket. Várjuk a továbbiakat.
Mechiat Zina: Álomból föl, vidékre le. Scolar Kiadó, 2023, 2975 Ft.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/4. számában jelent meg január 26-án.
