Ritkán fordul elő, hogy egy regény olvasásakor azt érezzem: a fordítás mellett az eredetit is szívesen lapoznám. Filmeknél gyakrabban megesik ezt, a szinkront nem is kedvelem. Patricia Lockwood regénye estében viszont többször azt éreztem, a fordítás elfed valamit. Nem Morcsányi Júlia hibája ez, érzésem szerint jó munkát végzett. Lockwood viszont a körülöttünk lévő, közösségi médiás látszatvilágot írja meg sajátos költői prózanyelvén. Teszi ezt az interneten járatosak által jól ismert, kortárs angol nyelvet használva. Így viszont lényeges kérdés lesz, hogy éppen milyen kifejezést használ. Csak egy példa: az önéletrajzi alapú regény főhőse viccesnek találja, hogy a tüsszentést így írja le: tüszszentés. Mindez nemigen jelent semmit, miközben az eredetiben a sneezing-sneazing alakcseréről van szó.
A regény néhány bekezdéses, töredékes részekből épül fel, szereplője pedig a mai húszasok-harmincasok ironikus nyelvén veszi számba, mi is az ő hozzáadott értéke a társadalomhoz. Egy vicces bejegyzés a Facebookon? Cikkek kommentálgatása? Tiltakozás az aktuális kormány ellen? Miként élt volna eközben ötven évvel ezelőtt? Lockwood hősnője progresszív generációja tipikus alakja: diktátornak nevezi Trumpot, tiltakozik az abortusz szigorítása ellen, jobboldali szüleivel veszekszik. Öniróniája viszont kiemeli közegéből, és kora autentikus krónikásává teszi.
Az Erről nem beszélünk két részből épül fel, a váltás nagyjából középen történik. Míg az első felében a történet inkább hevenyészett, és a közösségi médiás pózokat ábrázolja ihletetten, addig a második eseményei már nagyon is konkrétak. Kiderül ugyanis, hogy a főhősnő – aki itt főként a szerző alteregójának tűnik – testvére gyereket vár. A kislánynál viszont már a várandósság idején Próteusz-szindromát diagnosztizálnak. Ahogy a kötetben is olvasható, a nagyon ritka betegség David Lynch filmjéből, Az elefántemberből lehet ismerős.
A történések persze alkalmat adnak azon borongani is, Ohióban mennyire szigorúak a terhességmegszakítással összefüggő törvények. Nyilván jogos lehet ez, ami viszont sokkal érdekesebb, az az elbeszélői hang ráismerése: milyen is az, amikor valóban közel jön hozzánk az élet. Nagyon valódi dolgokat lehet ma ugyanúgy megtapasztalni, amelyeknek már nem sok közük lesz napi politikai harcokhoz, a Facebook és Twitter valóságához. Lockwood regénye azért lesz végül olyan rendkívüli, mert rámutat arra az életre, arra a valóságra, amelyről a virtualitásban elveszve hajlunk azt hinni, már nem is létezik.
Milyen az, amikor újra felfedezzük saját magunk és családtagjaink személyiségét, és azt, amennyivel többek vagyunk annál, mint amit kiposztolunk? Kit köszönthetünk újra a tükörben? Tudunk-e végre kevésbé cinikusak lenni? Fel tudjuk-e fedezni mindazt, amiért valóban érdemes élni? A gyerek megszületik, de a tragédia elkerülhetetlennek tűnik. „Képtelen vagyok meglátni ebben a jót”, fakad ki a hősnő anyja, miközben a regény mégis afelé visz, hogy fedezzük fel mindazt, ami egy ilyen szörnyű esetből ki tud sarjadni. Szó sincs arról, hogy még a szörnyűségben is saját hasznunk keressük. Sokkal inkább arról a szeretetről és teljességről, amit egy új élettel való találkozás adhat. Még akkor is, ha időnk rohamosan fogy, és végül ugyanúgy a semmibe hullunk. De addig is itt lesz számunkra a világ, annak számtalan kincsével, ajándékával.
Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk. Ford.: Morcsányi Júlia. Magvető, 2022, 3499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/34. számában jelent meg augusztus 25-én.
