Mennyire provokatív egy holokausztregény, amelyben szóba kerül, hogy a megsemmisítő táborokba ellátogató zsidó fiatalok azt tárgyalják: ugyanezt kellene tenni az arabokkal is? Máskor pedig kiderül, napjaink helyi lengyel munkásait sokkal inkább megvetik, mint az egykori német gyilkosokat. Sőt, amikor a „végső megoldás” programját kidolgozó Reinhard Heydrich fényképét a horogkeresztes kitüntetései nélkül mutatják nekik, elismerően szólnak róla. Erős, komoly férfi, aki tudja, mit akar – látják rajta. „Miért olyan nehéz gyűlölniük a németeket?” – kérdezi a táborokban idegenvezetőként dolgozó történész meglepett útitársaitól. A hivatalosságok pedig, ahogy a tanárok és gyerekek is, egyre inkább úgy látják, valami nincs rendben vele.
Yishai Sarid regénye kényelmetlen képet fest arról, miként is viszonyulunk ma az emlékezéshez, a táborok valóságához. Miként lenne lehetséges egyáltalán úgy beszélni a múltról, hogy felfogjuk, valójában mi történt? Sarid főhőse egyre inkább a történtek hatása alá kerül, és nem tud menekülni a gonoszság, a kegyetlenség örvénye elől. Egyszerre szeretné a gyilkosok, az elnyomók erejét elsajátítani, miközben számon kérne mindenkit, aki nem viseltet kellő haraggal irántuk. Ha meg akarnak maradni, képesnek kell nácinak lenni kicsit nekik is, ölni irgalom nélkül – mondja ki egy fiatal az idegenvezetés során azt, amire egyre inkább a főhős maga is jut. A környezetükben lévők persze megdöbbennek, legalábbis eljátsszák azt. Hát hogyan lehet ilyet mondani?
A haláltáborok embertelenségére való emlékezés is a hétköznapi, illedelmes gyász része lesz. De hogyan lehetne másként? Bele kell őrülni, elveszteni a reményt mindenben? Vagy – mint a regény egy pontján megjelenő, egykori rabbira emlékező izraeliek teszik – próbálni felejteni, és oda sem menni? El kell könyvelni, hogy az a gonosz helye, ahol nincs keresnivalónk? Jogos válasz lehet erre, hogy milyen szívesen döntöttek volna így a negyvenes években zsidók milliói.
Miért tartotta vissza az iszonyat, a végsőkig való életvágy a többségüket attól, hogy fellázadjanak? És miként használták ki ezt a németek? Melyik oldalon lennénk mi? A kötet hőse többször is kénytelen magában arra jutni, hogy ha ettől remélte volna élete megtartását, ő is beállt volna a kápók közé. Tépte volna a halottak fogait, ha arra jut, így hátha megmenekülhet. Ki meri ma azt állítani, hogy ő biztosan hős lett volna, vagy biztosan fellázad? Lám, az utókor is ott tart, hogy a takarosan öltözött, fényes tekintetű férfiakat csodálja, és a koszos kézzel a sárban túrókat gyűlöli, legyenek azok épp lengyelek, arabok, vagy akár fel nem ismert hazájuk fiai.
Az emlékezés szörnye rendkívüli kötet, mely szembesít azzal, hogy a „sohasem felejtünk” jelszava alatt valójában végig sem gondoljuk, mi történt. Nem értjük, kit és mi vezetett, és hogy miféle rettenet az, amely megtörtént. Zoltán Gábor Orgiája, illetve Szomszéd című kötete jutott még eszembe, melyekben a szadisztikus pusztítás szintén a maga pőre valójában jelent meg. Ahogy az is, hogy bár legszívesebben mi is dehumanizálnánk a gyilkosokat, de sajnos nem ilyen egyszerű a dolgunk. Hiába hinnénk, hogy a nácik azért követték el tetteiket, mert már maguk sem voltak emberek. Ezzel elfedjük azt a mélyen emberi gonoszságot, amely elvezethetett idáig, és amelynek csíráit mind ott találjuk magunkban. Fontos, megrendítő regény Az emlékezés szörnye. Tanulhatunk belőle mind.
Yishai Sarid: Az emlékezés szörnye. Ford.: Kónya Judit. Magvető, 2022, 3499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/25. számában jelent meg, június 23-án.
