Werner Herzogtól először talán a Woyzecket láttam. Nem vált kedvencemmé a film, a világgal dacolni kénytelen közkatona archetípusa viszont belém égett. A Kaspar Hauser, melyben szintén egy nehéz sorsú férfiembert követhettünk, már jobban magával ragadott. Kaspar is arra volt kénytelen rádöbbenni: nem érti az őt körülvevő világot. A rendezőhöz kétségkívül közel állnak a hasonló alakok.
Nem véletlen, hogy első regénye, melyet már hetvenes évei végét taposva írt meg, Hiroo Onodáról szó. Arról a japán katonáról, aki a II. világháború után még huszonkilenc évig vívta harcát a fülöp-szigeteki Lubangon. Nem pontos persze, hogy hadat viselt, sem pedig, hogy „védte a szigetet”. Épp az adja története tragikumát, hogy első ránézésre teljesen értelmetlenül élte le életét a dzsungelben. Közben szépen lassan kihaltak mellőle társai, akikkel közösen hol bujkáltak, hol zsákmányt ejtettek. Onodát sokáig halottnak hitték, mire pedig előkerült, hallatlan tisztelet övezte Japánban. Az állhatatosság példájaként tekintettek arra, aki távolról szemlélve akár a háború céltalan őrületét is szimbolizálhatta. A háborúban vesztes Japánban viszont másként jelenhetett meg.
Herzognak egy látogatása során alkalma nyílt személyesen is megismerkedni vele, rövid regényében pedig most végigvette, hogyan telt ez a három évtized a katona számára. A történetből nem valamiféle bomlott elméjű, Rambo-szerepbe beleragadt hőst ismerhetünk meg. Sokkal inkább egy férfit, aki a rábízott feladatot nem volt hajlandó feladni, miközben gyakorlatilag eggyé vált a természettel. Onoda úgy tudott túlélni, mint alig valaki. Nem lepődhetünk meg azon, hogy mikor végül hazatért, nyári táborokon tanított iskolásoknak túlélési technikákat.
A japán katona történetében valójában a legérdekesebb az, mennyire racionálisnak tűnik a saját nézőpontjából, ami történt. Mert bár vissza-visszatért a kétség, hogy a háborúnak esetleg már vége, a szemmel látható harci cselekmények nem ezt sugallták. Az már a koreai háború volt – lepi meg Onodát a rátaláló fiatal, amikor az ötvenes évek bombázóiról van szó. Később meg már a vietnami háborút érzékelhette. A háború ugyan véget ért, de rögtön következtek az újabb háborúk. Onoda ugyan lemaradt néhánnyal, de a világ körülötte ettől még nem vált józanabbá, békésebbé.
A szigeten maradt katona kénytelen lett mindennel szemben gyanakvóvá válni. Láthatjuk, az életét számtalanszor az mentette meg, hogy nem sétált be a kelepcébe. És akkor ezek után ne gyanította volna azt, hogy a meggyőzésére elhagyott újság csak egy újabb trükk? Mintha alva járt volna egész életében, Onoda nem tudta már, mi lehetett igazán valóságos, és mi tűnt már csak álomnak utólag. Lehetséges, hogy az ember átaludjon egy háborút, átaludja egész életét? Nem tűnik elképzelhetetlenebbnek, mint a véletlen iszonyata. A sorsé, hogy évtizedeken át bujkál az ember, majd egy váratlanul felé süvítő golyó a pillanat törtrésze alatt leteríti. De ha idejében elfordul, további évtizedei lehetnek. Eleshet, megmenekülhet. Háborút vív, ellene vívnak háborút. Vagy nem is érdekel igazából senkit, csak egy csodabogárnak tekintik, aki játssza tovább a harcát az erdő mélyén. Melyik az igazság? Mindegyik, egyik sem?
Werner Herzog regénye örök érvényű, nehéz kérdéseket tesz fel, méltó helye lehet a háborús irodalom jobbjai között.
Werner Herzog: Dereng a világ. Fordította: Szijj Ferenc. 21. Század Kiadó, Budapest, 2022, 3990 Ft.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/21. számában jelent meg, május 26-án.
