Szolcsányi Ákos prózájába belefogva rögtön az elején alig értjük, mi zajlik a szemünk előtt. Még akkor is így van ez, ha közben tudjuk: Izrael második uralkodója, Dávid király történetét olvassuk. Az eddig verseskötetekkel jelentkező szerző kisregényként hivatkozik a Dávid családjaira. A bő 160 oldal valóban nem megterhelően sok, de ebből a fajta prózából bőven elszámolható lenne regényként. Nem könnyű ugyanis Szolcsányi mondatait olvasni. Virtuóz módon fűzi a szavakat, de a gyermeki nézőpont eredményeként töredékesen ismerjük meg a körülményeket és szereplőket is.
Értjük, hogy itt egy pásztorfiú, aki felidézi azokat az időket, amikor még nem volt király, majd felteszi a kérdést, hogy miben is áll királynak lenni. Rabbi érkezik a családjához, hogy magával vigye őt, aztán a fiú máris gyilkos próbatétel elé állíttatik. Később Saul király előtt találja magát, aki istápolja is, nem is. Hamarosan hozzáadják Saul lányához, Míkálhoz, akinek a fényképét nem sokkal korábban Dávid még úgy bámulta, hogy a szerelmi ügyekről sem sokat tudott.
Az események menete kifejezetten homályos számunkra: kiválasztottként viszik el a fiút, a barakkok közé érve viszont majdhogynem jelentéktelennek tűnik. Párbajra szólítják, de az eredmény sem sokat számít, mint ahogy az sem, életben marad-e. Magában őrlődik azon, miként ünnepeljen úgy, hogy közben mégse tegyen úgy, mintha ő lenne az ünnepelt. Mert ha látványosan ezt mutatja, az bizonyára nem fogja jól kivenni magát. És hogy miért ünnepelnék őt voltaképpen? Azért, mert túl van egy brutális lefejezésen, melynek értelmét még sokat látott társai sem könnyen találják. Saul fia, Jonatán is meglepő jelzőt talál rá: őszinte.
De milyen is valójában egy őszinte lefejezés? Hosszan gondolkozhatunk rajta, ahogy az ilyen részeken is: „Míkált nem tudtam a táborban látott képéhez mérni, túl eleven ütemben zajlott az ebéd, túlságosan jólesett a fogásokról beszélni, melyiket szeretem, vagy végül is magamról, túl ártatlan és otthonos volt a tompa sarkú, négyszögletes asztalt körbeülni. Mint egy vendég, akiről nem tudják, hogy szökevény, beszéltem arról, hogy eszik nálunk a tojást, és hogy enném én, ha bárhogy lehetne.” Aztán Saul lányáról töpreng így: „Ha Míkál is az enyém, megvár, ha nem, hát eddig sem volt az, ha most ezzel veszítem el, az az ő rosszhiszemű próbatétele. Abbahagyom, mielőtt hibáznék, gondoltam, büszkén, mint egy ügyes játékos, aki megúszott valamit”.
Milyennek tűnik mindezek alapján az elbeszélő? Leginkább egynek közülünk: bizonytalan, megjátszaná magát, de máris fél, hogy ezzel lepleződik le. Fiatalon mély vízbe kerül, helytállásáról pedig nehéz megállapítanunk, jelent-e egyáltalán valamit. A véletlen egyengeti útját, vagy egyre céltudatosabban megy előre? Dávid király történetét ismerve akadt példa mindkettőre.
Izgalmas perspektívából kapunk meg egy jól ismert történetet, egyértelműen gazdagabbak leszünk a Dávid családjait olvasva. A lírikus hajlam persze erősen érződik a szerző írásán, ahogy időnként nehéz is összerakni, milyen jelentősége lesz annak, amit épp olvastunk. Jobban járunk, ha elsősorban az elbeszélésmódra és annak korlátaira koncentrálunk, ezáltal pedig arra, milyennek hathat egy annyiszor elmondott történet, ha testközelből követjük végig.
Szolcsányi Ákos: Dávid családjai. Kalligram, 2023, 3990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/13. számában jelent meg március 28-án.
