A katonaság, így vagy úgy – pozitív vagy negatív, de azért általában inkább negatív értelemben – mindenkinek meghatározó élménye, akinek része volt benne. Súlyos esetben lelki megnyomorosodást, életre szóló traumákat is szerezhetett ott az ember, ugyanakkor se szeri, se száma a kedves, nosztalgiával megidézett anekdotáknak, tréfálkozásoknak. A szerencsén, és a sokszor a gyerekkorból épp csak kinőtt rekruták egyéniségén múlt, kit mennyire viselt meg a kaland.
A magyarországi helyzetet jobban ismerjük, arról azonban kevés fogalmunk lehet, hogyan élték meg kisebbségi honfitársaink a szomszédos országok hadseregében töltött szolgálatot. Hogy ezt a fájó hiányt enyhítse, a Cser Kiadó felkért öt „írással is foglalkozó, középkorúnak számító férfit”, meséljék el, milyen volt magyarként a szovjet, a szlovák, a jugoszláv, a román, illetve a magyar armadában. Ha egészen röviden kell összefoglalnunk a választ, az így hangzik: nagy vonalakban és alapjaiban ugyanolyan, számtalan apró, de olykor jelentős eltéréssel.
A jugoszláv hadseregben (JNA) például – tudjuk meg Makai József írásából –, elenyésző volt a kiszuperáltak aránya, az ifjúság, ellentétben az anyaországgal, nem űzött nemzeti sportot abból, hogyan úszhatná meg a sorkatonai szolgálatot. Ha pedig valahol, a leginkább még éppen a szövetségi hadseregben valósult meg a jugoszláv eszme, bár ott sem maradéktalanul. Az albánok például, írja Makai, itt is, akárcsak az egész országban, páriának számítottak. Mint Fatmir, akit szerzőnk, látva reménytelen csetlésbotlását, egy időre a pártfogásába vett. De hiába: még a rendfokozatok jelzéseit sem sikerült a fejébe vernie, úgyhogy az albán közlegény továbbra is alszázadosnak, főezredesnek meg tábornokos hadseregesnek nevezte feletteseit. Makai szövege az egyik legerősebb az öt közül. Nemcsak azt teszi átélhetővé, milyen volt az élet vajdaságiként a JNA-ban (úgy vettük ki, hogy elviselhető), ennél sokkal gazdagabb képet fest fel a jugoszláv hadseregről, és egyáltalán az egész állam működéséről.
Lapunk szerzője, a két hosszú évet a szovjet hadseregben leszolgáló Gazda Albert írta a Katonakönyv másik gyöngyszemét: elégikus, lírai, épp a kellő mértékben informatív hozzászólása tökéletesen tükrözi, milyen élményt nyújtott a birodalom katonájának lenni (rosszat, de főképp: az elképzelhetőnél is értelmetlenebbet). Gazda és Makai mellett Tóth Tibor (Tiboru) tett még ki magáért, tényekben gazdag dolgozata a román hadseregről visszamenőleg sem kelt vágyat a Ceausescu-éra Romániája iránt. (Igaz, ő maga, egyedüliként a kötetben szereplők közül kedvét lelte a katonáskodásban, nem véletlen, hogy az elit alakulatnak számító ejtőernyősöknél kötött ki).
Horváth Viktor, aki néhány éve megírta a Csehszlovákia lerohanásáról és egyben a magyar néphadseregről szóló, érzésünk szerint indokolatlanul keveset méltatott, pontos és humoros művét, a Tankomat, itt kevésbé volt elemében. Ami nem jelenti azt, hogy szövege ne lenne jó – épp csak elhalványul kissé az említett háromé mellett. (Bár azért, hogy megosztotta velünk egyik felettese újoncok megrendszabályozására használt mondatát – „Álljanak be, a román ku… va istenit!” – örökké hálásak lehetünk neki.) Ahogyan elhalványul Huncik Péter szövege is: rövid, nem túl eseménydús miniesszéjét mintha kissé sietősen vetette volna papírra.
Színvonalbeli egyenetlenségei dacára a Katonakönyv remek olvasmány, mindenkinek – katonaviseltnek és nem katonaviseltnek, határon inneni vagy túli magyarnak – ajánlható. Az élményt fokozza a dizájn: Salát Zalán Péter ritka ízléses kötetet tervezett.
Gazda–Horváth–Huncik–Makai–Tóth: Katonakönyv. Cser Kiadó, 2019. 3995 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/25. számban? Itt megnézheti!
