Nézőtársam végigásítozta mellettem a Valami madarakat. Kicsit szigorúnak találtam, de értettem a reakcióját. A játékidő jó része alatt azt vártam én is, mikor kezdődik végre a film, mikor indulnak be az események. A műfajt távolabbról figyelők azt is gondolhatnák, ez természetes egy életszagú, akciójelenetektől és rettegtetéstől óvakodó filmdrámában. Alapvető félreértés ugyanakkor, hogy ha egy mű a hétköznapokról szól, akkor békésen, kiugró pillanatoktól mentesen kell csordogálnia. A Valami madarakat leginkább beteljesítetlen ígéretnek érzem, amelynek nem sikerült túllépnie az ígéretes alapkoncepción. A magyar Életrevalókként is emlegették a filmet, amelyben két nagyon különbözőnek tűnő karakter, a nyugdíjasotthonba bepaterolt Béla (Szacsvay László) és a közmunkára ítélt Zoé (Kizlinger Lilla) közeledését figyelhetjük. Ahogy az a hasonló produkcióknál szokott lenni, először természetesen elviselhetetlennek tartják a másikat, és fel sem merül, hogy jobban meg szeretnének ismerkedni. Aztán váratlan helyzetek következtében mégis folyton egymás mellett kötnek ki, és már kimondatlanul is várják a következő találkozót. Mindez rendben is lenne, ha valóban éreznénk a különleges kémiát Szacsvay és Kizlinger karakterei között.
A filmtől elsősorban azt vártam, hogy szórakoztató és egyben mélyre menő beszélgetéseket folytassanak, meglepő témákban derüljön ki egyetértésük. Kitárgyalják, miben volt más az ismerkedés negyven éve, Béla pedig meglepődjön, a mai fiatalok fontossági sorrendjében mik állnak az élen. A Valami madarakban viszont mindebből sajnos nagyon keveset, szinte semmit nem kapunk. Hevér Dániel filmje nemigen lép túl azon, hogy itt van ez a két nagyon különböző figura, akik ide-oda kísérgetik a másikat, néha pedig meglepődnek, mennyire jól kijönnek. Azt hittem, afféle nagyszülő-unoka kapcsolat alakulhat ki köztük. Zoé meglátja az idős emberben, akivé ő válhat egyszer, a férfi pedig a lányon keresztül visszatekint saját fiatalságára. Nagy szembenézések viszont nem történnek, csak csendes öröm, hogy az életben végre van kihez menekülni.
Az utóbbi sem kis dolog persze. Hevér filmje elsősorban az elmagányosodásról, a meg nem értettségről szól. Hiába lenne ott mindkét főszereplő számára a családja, mégis képtelenek a rokonaikhoz közeledni. Semmitmondó, feszült beszélgetések jellemzőek csak, látszatbéke és bosszankodás. Annál felszabadítóbb lesz számukra, hogy végre találnak valakit, akihez tudnak kötődni, aki iránt elkezdenek felelősséget érezni.
Amikor az egyik forgatási napra ellátogattunk, a rendező arról beszélt: az idősgondozás ma is egy eléggé kitalálatlan dolog. És hogy a nagymamájával élték át ezt, aki „semmilyen segítséget nem akart elfogadni”. Nem nagyon tudták hát, mit tehetnének érte. Mindezek fényében érdekes, hogy a filmben mégis inkább ellenszenves karakterként tűnik fel Béla fia, aki „nem nagyon tudja, mit tehetne”. Nézőként inkább érezzük azt, hogy csak le akarja passzolni az apját, időnkénti Skype-beszélgetésekkel csillapítva a bűntudatát. Jellegzetesnek mondható családot látunk, amelyben a feleség már nem magyar, az unoka így nem is igen beszél a nyelvet. Kellemetlen mindezek után figyelnünk, ahogy különböző nyelveken igyekeznek megérteni egymást, a közös hangot pedig az ajándékba küldött, de elkeveredő plüssdinó jelenti. Kitalálatlannak azt érezzük, ahogy a család kezelné a helyzetet, míg az idősotthonban kezdetleges módszerekkel, de azért csak segítenék a szocializálódást. Igaz, Béla minden erejével menekülne onnan, ő leginkább csak maga szeretne lenni. A filmet nézve úgy érezhetjük, azért mégis csak rá kell jönnie, hogy így legalább barátságokat köthet, még ha azok a helyzet jellegénél fogva könnyen félbe is szakadhatnak.
Bélának persze nem feltétlenül idősgondozásra lenne szüksége, hanem elsősorban a közelében lévő családtagokra, megmaradt baráti kapcsolatokra, közösségre. Akár otthoni ápolóra, ha volna rá pénz. A bezártságtól inkább csak iszonyodunk mi is, szurkolni kezdünk a valószerűtlen és nyilvánvalóan értelmetlen szökéseknek. A legfájdalmasabb talán a régi lakásba való visszatérés lesz. Eszünkbe juthat közben Florian Zeller megrendítő filmje, Az apa, melyben szokatlan módon a demenciával küzdő idős ember nézőpontját vehettük fel. Sokan idős rokonukra gondolhattak, és arra, sokszor mennyire türelmetlenek, igazságtalanok voltak a beteggel szemben. Az apa után úgy állhattunk fel, hogy tanultunk valami nagyon fontosat, és szeretnénk jobb emberré válni. A Valami madarak ígéretes alapötletéből nem sokat sikerül megvalósítani, kapunk viszont egy szerethető, kedves, de szürke és egyhangú történetet. Kár, hogy ennyit sikerült kihozni belőle.
Valami madarak. Rendezte: Hevér Dániel. Magyar filmdráma, 90 perc. December 14-étől a mozikban.
