A náci Németország feletti győzelem jelképévé vált a Reichstagra kitűzött lobogó. A kép mindenki előtt ott van, készítőjét azonban nem őrizte meg az emlékezet. Pedig haditudósítóként a szovjet Robert Capának is nevezett Jevgenyij Haldej legalább annyi elismerést érdemelt volna, mint világhírű barátja. Azonban csak a halála után ismerhette meg igazán képeit a világ.
Tíz éve már annak, hogy Berlinben kiállították a várost elfoglaló szovjet csapatok egykori krónikásának a képeit. A fotók ismerősek voltak, mégis megrázóak. Haldej ugyanis úgy adta vissza a szörnyű napok hangulatát, ahogy senki más. Annak ellenére, hogy a város bevételekor a fényképész még Moszkvában tartózkodott. Egyenesen a Kremlből jött azonban az ukáz, hogy örökítse meg a győzelem pillanatait. A TASZSZ fotóriportere pedig repült Berlinbe, és magával vitte azt a bizonyos zászlót is, amelynek képe aztán bejárta a világot. Haldej a történtek után két nappal, május 2-án megismételte a Reichstag bevételét, s a beállított fotó középpontjába a 18 éves sorkatonát, Alekszej Kovaljovot állította. A fotós 36 jól beállított felvételt készített, a közülük kiválasztott legjobbat pedig még retusálták és ki is színezték.
A Reichstag felett lobogó zászlót ábrázoló híres kép azonban tökéletesen illeszkedett Haldej fronton készített fotóinak a sorába. A haditudósító ugyanis fényképezett Murmanszk védelmétől Budapest, Bécs és Berlin bevételéig. A keleti fronton zajló csaták legkegyetlenebb jeleneteit örökítette meg, olyan pillanatokat, amelyek sokszorta elkeseredettebbek voltak még a normandiai partraszállásnál is. Nem véletlenül, hiszen a Barbarossa hadműveletben 3,2 millió német katona, háromezer repülőgép vett részt, a világháború krónikása Norman Davies szerint 11 millió szovjet katona vesztette az életét. Haldej ennek az öldöklésnek és az elkeseredett védekezésnek a legemberibb pillanatait hagyta az utókorra. Az öregasszony romok alól kinyúló kezét, a lebombázott házat sirató vak férfit és a 35 ezer gyújtóbombával egy nap alatt felégetett Murmanszk kínjait. Ahogy az öregasszony az erdőn át vonszolja magával egyetlen megmaradt vagyonát, egy ládát és a kályhacsövet. Keservesen néz a kamerába, mintha azt kérdezné a fotóstól, nem szégyelli-e magát e nyomorúság megörökítése miatt.
Capa képei talán naturalisztikusabbak s közvetlenebbek. Haldej, aki haláláig tiltakozott, ha művésznek nevezték, inkább csak érezte a lényeget, a kompozíciót. Soha nem tanulta a fotózást, a sarki fényben a Barents-tengeren partra szálló tengerészgyalogosok sziluettje azonban igazi tehetségről árulkodik. Ezt az ösztönös, a halál torkában is megőrzött esztétikumot még a 20-as évek avantgárdja, Alekszandr Rodcsenko képei, Dziga Vertov és Szergej Eisenstein filmjei formálták.
Haldej azonban soha nem lett olyan híres, mint Capa. Pedig együtt fotózták végi a potsdami konferenciát és a nürnbergi pert is. Amennyire ez a hidegháború közepette lehetett, barátok is lettek. Amikor Capa 1947-ben John Steinbeckkel bejárta a Szovjetuniót, az elutazás előtt a KGB kötelezte őket a fotók bemutatására. Capa ebbe csak úgy egyezett bele, ha barátja, Haldej hívja elő a képeket. Capa útja ezután szerelmével, Ingrid Bergmannal Hollywoodba, majd az indokínai halálba vezetett, míg Haldej 1997-ben egy garzonban, 80 dollárnyi nyugdíjjal, 80 éves korában halt meg – szinte elfeledve, a híres felvétel azonban mindörökre megőrizte a nevét.
