Szabad-e bármiféle megbékélésre hivatkozva szőnyeg alá söpörni a besúgók valódi életrajzát és vele a következményeket, rózsaszínre festett mesével szépíteni és elrejteni a múltat, vagy vállalni kell mindazt, ami megtörtént akkor is, ha a szembesülés semmiféle megnyugtató helyzetet nem teremt, sőt újabb problémákat állít elő? A dilemma Esterházy Pétert idézi, aki a második lehetőséget választva a Harmonia Caelestis után megírta a Javított kiadást. Bereményi Géza és Kovács Krisztina hősei az Apacsokban nyitva hagyják a kérdést, megoldás nem születik. A Nagymamának a befejezéskor elhangzó szavai a társadalomnak a kollektív felejtés torzuláshoz vezető, oly sokszor tapasztalt önvédő mechanizmusát idézhetik fel bennünk.
A hazai ügynökkérdés megoldatlansága egyértelműen az uralkodó politikai erők sandaságból eredő közös mulasztása. 2010 után ugyanúgy nem történt semmi, mint a megelőző két évtizedben. A darab éppen olyan időszerű tehát 2023-ban, mint volt 14 évvel ezelőtt, amikor – tudomásom szerint – először játszották a Radnótiban, Török Ferenc rendezésében. A retrospektivitás, a szövevényes, nyomozásra emlékeztető történetmesélés szálai az itthon a hatvanas években virágkorát élő – az amerikai őslakosok életmódját követni akaró – indiánjátékhoz, onnan pedig egy embertelen rendszer állambiztonságához vezetnek. Az Apacsok drámai erejét a formán túl az adja, hogy a szerzőktől távol áll mindenfajta ítélkezési szándék. A történetmesélés feszes, és ha a rendezés igazodik ehhez – mint Bagó Bertalan adaptációja a veszprémi Agorában –, akkor nyomában jó előadás születik.
Gáspár Sándor mániákus, mindenütt összeesküvést sejtő Apa; Tartótisztként erős, félelmetes, delejező hatású (a szerepet a Radnótiban hasonló érvényességgel, ám más felfogásban láthattuk, Szervét Tibor sima modorú belügyes tisztet alakított). A rendezés legfontosabb tartóoszlopa Gáspár, játéka messze kiemelkedő. Az indiántörténetet a besúgó nagyapa memoárja alapján megfilmesíteni akaró unokát és egyben a nagyapát megrendítő módon formálja meg Lábodi Ádám; Egri Márta Nagymamája jól eltalált figura, akár Kolnai Kovács Gergely forgatókönyv-zsűrizője és Szilaj Lója. Megszorításokkal igaz a dicséret Szegezdi Róbertre is. A színpadi jelenlét egyébként sajnos egyenetlen, sokszor rutinos, elnagyolt.
Az előadás másik hibája a változó minőségű animáció. Technikailag és anyagilag nyilván ez a legnehezebben megoldható, annak idején a Radnótiban sem volt tökéletes. A szűk kereteken belül viszont igényesebb megoldást lehetett volna találni például a konyhai vetített képhez, mint ahogy felesleges idétlen tátogó szájmozgást kölcsönözni Fekete Hold digitális alakmásának. A vetítés ugyanúgy Csontó András munkája, mint a díszlet és a jelmez. Szerencsés megoldásként az utóbbi kettőben a minimalizmusra törekszik. Plexibútorai finoman jelzik az átláthatóság korlátait, a felejtés, a múlt semmibe tűnésének egyre fenyegetőbbé váló lehetőségét.
Bereményi Géza – Kovács Krisztina: Apacsok. Agora, Veszprém. Rendező: Bagó Bertalan
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/31. számában jelent meg auguszus 4-én.
