„Ezek a dühkitörések nem a semmiből jönnek”

Hogy mennyire nincs könnyű helyzetben a Kontroll nélkül kilencéves főhőse, az egyik gyermekvédelmi intézetből a másikba dobált, nevelőszülőtől a pszichiátriára hurcolt Benni (Helena Zengel), azt mutatják a filmre érkező egyes reakciók is. Míg egyesek az egész rendszer bűnéről, az intézmények kudarcáról beszélnek, addig mások elismeréssel adóznak a „fáradhatatlan” gyermekvédelmisek irányába. Dr. Máté Gábor is utóbbit emlegette a novemberi Filmvilágnak: „engem meghatott, mennyire igyekeztek az intézményekben segíteni Benninek, ugyanakkor hiba volt, hogy csak a gyerekkel foglalkoztak, az anyával nem.” Herczog Mária családszociológus ugyanott: „a rendszer nem a szükségletei és az állapota szerint látja el a gyermeket és segíti a családokat, hanem a meglévő lehetőségeket próbálja használni, majd meglepődik, hogy azok nem működnek.” Az édesanyát alakító Lisa Hagmeister pedig már arról beszél lapunknak: a karaktere igenis szereti Bennit, de gyengének bizonyul, képtelen a gondját viselni.

Az olykor ellentmondásosnak tűnő reakciók hol a rendszert okolják, és leszögezik, nem szülői hibáról van szó, máskor az egyéni felelősséget hangoztatják. Mint egy pszichológiai oktatófilmben, mindenki megtalálja a problémákat, de gyanítható, hogy ha az érintettek helyében lennének, a reagálók is elbuknának. Mert itt se gyors megoldás, se néhány mondatban összefoglalható válasz nincs. Aki a „mire lenne Benninek szüksége, hogy jobban legyen” kérdésre úgy érzi, tudja a receptet, az leginkább önmagát áltatja.

Ahogy a film szereplői, például az iskolai kísérő Micha is, aki öntudatosan javasol néhány hetet az erdőben, távol a társadalomtól. Majd maga is kétségbe esik, amikor rádöbben, hogy ez nem ilyen egyszerű.

És ha már a segítő szándékú felnőttek dicsérete szóba került, időzzünk el itt is kicsit. A Máté Gábor szavai szerint nagyon igyekvő intézetisek valójában dühösen csukják Bennire az ajtót, hogy most műszakváltás van, máskor őt szidják meg, amikor az összes többi gyerek egyszerre ugrik neki. Teljesen kijönnek a sodrukból és kétségbeesetten kiabálnak, amikor Benni az asztalra ugrik és énekelni kezd, és végül arra jutnak, hogy itt csak Kenya segíthet. Ott ügyesen gondját viselik egy programban a gyerekeknek – persze, tudjuk, az jó messze van, legalább a problémát távolra tolhatják maguktól.

A kilencéves lány diagnosztizálásával is óvatosabban kellene bánnunk. A Berlinaléról Ezüst Medvével hazatérő filmben annyi derül ki, hogy poszttraumás problémákkal küzd, kicsi korában például pelenkákat nyomtak a fejéhez, ezért ha csak valaki az arcához ér, sokkos állapotba kerül. Üvöltözik, kifordul magából, nekiugrik a körülötte lévőknek, sokszor véresre verve más gyerekeket. Hiba lenne viszont indulatkezelési gondokról beszélnünk, hiszen látjuk, hogy álmából ébresztve is ugyanígy reagál, mikor az iskolai kísérő Micha játékosan egy gombóccá gyúrt tésztacsomóval dobja meg. Szkepszissel fogadhatjuk Máté Gábor szavait is, aki szerint Benni „reactive attachment disorderben szenved”, és így született, már a terhesség alatt negatív impulzusokkal befolyásolva az agyhálózat kiépülését. Azt viszont, hogy az anyát a várandósság alatt milyen behatások érték, és hogy a lány így született, maximum tippelni tudjuk, de egyértelműen nem derül ki.

– Azt gondolom, hogy a filmbeli anya valóban szereti a lányát, és vigyázna is rá, ha a körülmények adottak lennének. De azzal is gondban van, hogy a saját életét rendbe tegye, maga boldoguljon. És fogalma sincs, hogyan tudná kezelni a gyermekében tomboló félelmet és dühöt. Családi háttér kellene a lánynak, de a társadalom képtelen ezt megadni számára. Elsősorban egy erős anya, miközben Bennié gyengének bizonyul – fejtegette lapunknak az édesanyát alakító Lisa Hagmeister még a Szemrevaló Filmfesztiválon. Felvetésünkre, miszerint mégis csak az anya döntésképtelensége, szülői kudarca a gyerek ide-oda sodródásának és problémáinak, Hagmeister azt mondja: ennek ellenére szerinte nem őt kell hibáztatni, az ő helyzetébe is beleérezhetjük magunkat.

Valóban azt emelték ki mások is, például Máté mellett Herczog Mária a Filmvilágnak, hogy nem kap segítséget: „az anya labilitása, szorongása váltja ki a gyerek betegsége miatt amúgy is mérhetetlenül erős reakciókat, ezért őt kéne megerősíteni, hogy betartsa a neki tett ígéreteit, és megelőző módon támogassa a másik két gyerekét.” A Pszichoforyou-nak viszont Könyves Krisztina iskolapszichológus azt mondta, Benni anyjának nem lebegtetnie kellene, hogy egyszer visszamehet, hanem lemondania róla. Szerinte így a kislány elkerülhetett volna egy olyan közegbe, ahol szeretik és jól bánnak vele. A film viszont ezt nem feltétlenül erősítette meg: Benninél felmerült például, hogy visszakerül egy kedvelt nevelőszülőhöz, de végül ez is kudarcba fulladt. Nem az anya miatt, hanem mert ott egy másik gyerekkel került volna össze, akinek egy pillanatban nekitámadt.

A szakértői vélemények egy része hangsúlyozza is, hogy Benninek teljes figyelemre és szeretetre lenne szüksége. Viszont a szereplők többsége ettől menekülne, amint azt érzik, hogy túl sok idejüket és energiájukat emészti fel az egész. Ott van Micha is, akitől Benni rögtön azt várná, hogy apaként gondoskodjon róla, láthatóan pedig neki hasonló gondolatai támadnak, ezért megrémül, és vissza is adná az ügyet. Felvetésünkre, hogy akár vállalhatná is a dolgot, Hagmeister azt mondja: – Tudna egy apafigura lenni, képes is lenne rá, és a lány is elfogadná akként. De ez nem fér össze a munkájával. És ott a saját családja is. Nehezebb azért az örökbefogadás folyamata, és nem mindenki képes rá. Lehet, hogy nekik nem menne, és a munkájával nehezen is férhet össze, hogy a nehéz sorsú gyerekeket maga fogadja be, ennyire bevonódjon.

A színésznő szerint éppolyan képtelennek bizonyul, miként az egész rendszer, amiből a film címe is jön: Systemsprenger (System Crasher). – Olyan sokáig volt a rendszeren kívül, hogy oda már valóban nem könnyű visszakerülni, főleg nem megy ez egyik pillanatról a másikra – teszi hozzá Hagmeister. Beleérezni viszont nem könnyű magunkat a hasonló gyerekek helyzetébe, és sokszor csak bosszankodnánk is, hogy miért nem viselkednek jól, amikor épp jól bánnak legalább velük. Mintha legalább is hálásnak kellene lenniük, hogy egyszer azt kapják, amire szükségük van.

A film viszont a székhez szegező forgatókönyvével, zenéjével és erős, olykor már-már pszichedelikus vizuális megoldásaival segíti, hogy átérezzük Benni helyzetét. Erről beszél Hagmeister is: – Elképzelni is nehéz, mi mindenen mehet keresztül. Hogyan dolgozza fel, amit átélt, és mit jelent számára egy-egy ilyen sokkos állapot. A Kontroll nélkül jól érzékelteti, hogy ami számunkra csak egy odavetett semmiség, az számára egész mást jelent a valóságban. Hogy ezek a dühkitörések nem a semmiből jönnek. És nem szelídíthetőek csak úgy meg.

A film Berlinalén való sikere egyébként meglepte a német színésznőt is, nem látta előre a felfokozott sikert. Azt persze el tudta képzelni, hogy jól fog sikerülni Nora Fingscheidt filmje, és számos pozitív kritikát is kap. – Meglepett és nagy örömmel töltött el, hogy ennyire a keblükre ölelték a filmet. Azt hittem, jóval nehezebben lesz befogadható, és ezért visszafogottabb visszhangja is lesz. Hiszen ez nem épp olyan film, amire a tömegek tódulnának a plázákba – fűzi még hozzá.