A szállodai szoba magányában egy férfi várakozik. Vánszorogva telik az idő, a férfi is lassan, komótosan készülődik, rituálészerűen pakolgatja a bőröndjeit. Kávét főz, összekoccintja a két csészét, de nincs, aki igyon a másikból. Hosszú percekig mereng, tekintete ködbe vész. Néha rápillant a kottára, kezével megszokott mozdulatokat gyakorol. Leveti hétköznapi öltözékét, és ünnepi ruhát ölt. Mindhiába, nem jön érte senki, a magány marad a társa.
Kulka János élete nyolc éve egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott. A Kossuth-díjas színésznek súlyos sztrókja következtében újra kellett tanulnia beszélni és járni, agyvérzése óta küzd beszédzavarral, és mozgásán is nyomott hagytak a történtek. Nagy ritkán, amikor nyilatkozik, arról mesél, idegennek érzi magát ebben a világban: „A barátok elkoptak. Elfelejtettek. Ahogy én elfelejtettem a betegség miatt az angolt, a franciát, a verseket, a címeket, mindent. Ők engem. (…) Üresek a napok. Sétálok Bercivel, híreket olvasok, teniszt nézek, és csak úgy nézek magam elé. Nincs semmi. Telik egyik nap a másik után” – mondta tavaly a Nők Lapjának adott interjújában. A benne élő művész nem veszett el: kiadott új lemezt Pálmaszív címmel, néhány pillanatra feltűnt egy-egy előadásban, és a filmvászonra is visszatért, betegsége óta pedig először egyedüli szereplőként lép színpadra.
Kulka János Thomas Mann Halál Velencében című kisregényét 2006-ban mondta fel hangoskönyvként, ez adja a Csuja László rendezte egyórás előadás keretét. A szövegrészletek a szállodai szobában várakozó férfi magányának pillanataival mosódnak össze. Thomas Mann kisregényének hőse Gustav Aschenbach író, aki számos szakmai és magánéleti tragédiát élt már át, elvesztette gyermekét és feleségét, műveit meg nem értéssel fogadták. Békességre vágyva utazik Velencébe, ahol a Lido egyik előkelő hoteljében száll meg, ám a vágyott nyugalom helyett önmaga előtt is ismeretlen érzésekkel kell szembesülnie. Aschenbach találkozik egy kamasz lengyel fiúval, Tadzióval, akinek szoborszerű szépsége, ártatlan vonásai megbabonázzák az idős férfit. Mann elbeszélése azonban ennél sokkal mélyebb jelentésrétegeket hordoz: szól filozófiai ethoszról és etikáról, emberi tartásról. Csuja László épp a filozófiai eszmefuttatásoktól, esztétikai fejtegetésektől szabadította meg a szöveget, kizárólag a lélekben zajló folyamatokra koncentrál.
„Az elegáns önuralom, amely a belső korhadást eltakarja a világ szeme elől…” – írja Thomas Mann. Erről szól Kulka János játéka is. Apró gesztusok, rezdülések és pillantások beszélnek helyette akkor, amikor nem hallani hangját. Bölcs tekintetében a néha felvillanó huncut mosolyon túl mély szomorúság, fásultság tükröződik. Aztán visszatér egy hang a múltból: a könyvet olvasva Kulka szenvedéllyel, színekkel teli hangja tölti be a teret.
Az előadást játszó színészt lehetetlen elvonatkoztatni Kulka Jánostól, a magánembertől. Zavarbaejtően közel engedi a nézőt magához. Mindez az előadásétól a nézőtér valósága felé mozdítja el a látottakat, ami Kulka János történetét figyelembe véve a színpadtól való búcsúra is utalhat. De könnyen lehet, hogy a minimalizmus ez esetben nem több mint a legegyszerűbb eszközökre redukált színészi jelenlét.
Thomas Mann: Halál Velencében. Rendező: Csuja László. Jurányi Ház
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/40. számában jelent meg október 4-én.
