Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom venni, amikor először maszkos embereket látok a filmvásznon. Sőt, nemhogy jól veszem, de még természetesnek is érzem, végre valami valóságosnak. Pedig korábban úgy saccoltam, hogy mint a világháborúk után az emberek, most is elsősorban menekülnénk a mozikba, távol a mindennapok nyomasztó valóságától. Miközben összetett ez: bosszantott, amikor a maszkos stábtagokat képbe hozták a Jelenetek egy házasságból remake-jébe, ugyanakkor nem tudok mit kezdeni a tavaly óta valamiféle alternatív valóságban játszódó sorozatokkal sem. Az biztos, hogy tavaly március óta újabb évadokat írni biztosan nagyobb kihívás, mint játékfilmeket gyártani. Utóbbiak elvégre, még ha nem is történelmi művek, akkor is simán játszódhatnak akár csak 2019-ben.
Az elmúlt két évtized tendenciáit figyelve akár ki is találhattam volna, hogy a kérdést a kortárs román mozi fogja a legjobban kezelni. És ehhez hozzátartozik, hogy még ha nem is konkrétan arra reagál, amiben tavaly óta élünk, akkor sem kerüli meg a problémát. Nem tesz úgy, mintha a néhány évvel ezelőtti világ, esetleg egy párhuzamos valóság adná a történések hátterét. A 15. Román Filmhét bizonyította, hogy mozgóképes realizmus terén továbbra is érdemes a szomszédainktól tanulnunk.
Igaz, a legjobb idei román filmet, ami mostanában sűrűn felbukkan az éves listákon is, sajnos ezúttal nem vetítették. Radu Jude szatíráját, az Arany Medve-díjas Bad Luck Banging-et (a magyar címet, azaz a Zűrös kettyintést inkább hagyjuk) a miskolci Cinefesten láttuk szeptemberben, utána hosszan írtunk is róla. Sajnos ezen túl egyetlen távmozis vetítést tudunk felidézni, forgalmazásba valamiért nem került a kétségkívül provokatív, hardcore pornóval nyitó, majd a kortárs politikai elmebaj modellezésével záruló film.
Emanuel Parvu idei filmjében, a Marokkóban a járványhelyzet csak a hátteret adja, egyébként a film alatt egyszer sem hangzik el a koronavírus vagy a covid kifejezés. A maszk viszont ott van mindenkin, akkor is, amikor épp nem hordják: lesz belőle könyökvédő vagy az autóban elhelyezett függődísz, ahogy azt megszokhattuk. Ezen túl mintha csak valamiféle hétköznapi kiegészítő lenne, még csak nem is beszélnek róla, csupán a film végén tépi le az egyik szereplő azzal, hogy elege van ebből is. A Marokkó eközben játszódhatna bármikor az elmúlt években, a történet alakulása nem függ a járványhelyzettől. De eszében sincs ettől még letagadni mindazt, ami körülvesz minket.
Jó választás volt a cím, ami ezúttal nem az afrikai államra, hanem a mikádóként is ismert játékra utal. Gyerekkorunkban mind pakoltuk egymásra a pálcákat, egyre óvatosabban persze, nehogy végül nálunk dőljön össze az ingatag építmény. Ami, persze, szükségszerűen bekövetkezett aztán. Parvu filmje is azt mutatja meg, hogy a végtelenségig nem terhelhetjük a körülöttünk élőket, legalábbis ha el akarjuk kerülni, hogy mindaz, amit addig építgettünk, egy pillanat alatt zuhanjon össze.
Minden egy egyszerű születésnapi ajándékkal kezdődik. Ezt gondolhatjuk legalábbis, amikor a kamaszlányának vett aranylánc eltűnéséből hatalmas balhét kavaró apa ámokfutását nézzük. Pedig valójában a nyaklánc körüli hisztéria az az utolsó pálcika, aminek felhelyezése végzetesnek bizonyul. Cristiről rögtön látjuk, hogy a szeretetét elsősorban egy drága ajándékkal képes csak kifejezni, viszont annyira sem bízik lányában, Magdában, hogy elhiggye neki: tényleg egy rákbeteg kislánynak ajándékozta el a láncot. Az események innentől kezdve egyre tragikusabb fordulatot vesznek, ezek viszont – bármennyire véletlenszerűnek is tűnnek – teljesen logikusan következnek a mindenkivel szemben bizalmatlan, frusztrált, másokon előszeretettel uralkodó apa személyiségéből. Mindaz, ami a szemünk előtt történik, kódolva van a szereplők közti tarthatatlan viszonyokba. Ezért is olyan félrevezető, amikor ilyen alkalmakkor arra gondolunk: ha a legutóbbi meggondolatlanság nem történik meg, akkor elkerülhető lett volna az egész. Nem, nem lett volna az. Ha most nem provokálja ki az együttélésre alkalmatlan, passzív-agresszív viselkedését felismerni képtelen fél a robbanást, megtette volna egy következő alkalommal.
Serban Pavlu a kortárs román mozi egyik legjobb színésze, összeomlását fájdalmasan ismerős volt figyelni a Radu Jude-féle Mindenki a mennybe megy-ben, ahogy most Parvu filmjében szintén. Ott is egy saját önzéséből kilátni képtelen, így a lányát csak tovább traumatizáló apát játszott. Igaz, talán némiképp veszélytelenebbet, mint itt, bár őszintén szólva nehéz ezeket a különbségeket tisztán látni. Hiszen a láthatásra érkező férfiból, akit a volt felesége semmibe vesz, és ott tilt a lányától, ahol tud, nagyon is könnyen válhat egy ilyen érzelmeit kifejezni képtelen, csak a parancsból értő, maga mellől mindenkit elmaró családfő. Valójában sosem mehetünk vissza elég koránra, hogy lássuk, hol kezdett félresiklani minden.
Míg a Marokkó rendezőjével még csak most ismerkedhetünk, addig a Román Filmhét nyitódarabját jól ismert alkotó, Radu Muntean készítette. A bő tíz évvel ezelőtti Ünnepek után a realista román dráma egyik jellegzetes munkája, de még többen ismerik talán a Jelszó: A papír kékre vált című 2006-os akciódrámát. Ha hozzávesszük ezekhez a mostani Întregaldét is, akkor egy kifejezetten sokszínű rendezői portré rajzolódik ki előttünk. Nem feltétlenül kötnénk össze az említett filmeket, amik közük talán az Ünnepek után a legjellemzőbb a családi drámákban az elmúlt évtizedekben bővelkedő román filmre. Az Întregalde plakátja eközben olyan, mintha egy horrorfilmhez készült volna. És valóban: nagyjából így nézne ki a horror, ha az éjszakai erdő sötétjében nem különféle szörnyek, hanem önmagunk elől kellene menekülni. Illetve hát, ha saját magunkba szaladnánk bele, megrémülve attól, amivé válunk és amit okozunk a másik számára.
Pedig a szereplők elismerésre méltó feladatot látnak el, az utolsó segélycsomagokat szállítják ki karácsony előtt Erdélyben. Váratlanul viszont eléjük toppan egy zavartnak tűnő öregember, aki állítja, egy elhagyatott fűrészmalom felé tart. Megszánják őt, ezért elviszik egy darabon, így viszont ők is benn ragadnak egy sáros földúton, segítségre ráadásul hiába várnak. Meddig tart ki így a türelmük, az elesettebbel szembeni empátiájuk? Meddig hajlandóak egyáltalán tolerálni egymást?
Ahogy a Marokkó esetében, itt is a könnyen elillanó, többnyire csak látszólagos bizalomról érdemes beszélnünk. A pillanatnyi csöndek lesznek mindig a legsokatmondóbbak, ahogy a szereplők végiggondolják, valóban érdemes-e egy vadidegennek segíteniük, vagy elfogadniuk ismeretlenek segítségét. A kezdeti nagyvonalúságot persze egyre inkább váltja az érdektelenség és a harag, így szép lassan kiderül, hogy ők is inkább addig szeretnének csak segíteni másokon, amíg ezért túl nagy kényelmetlenséget nem kell vállalniuk. Ráadásul tulajdonképpen ki is az, akinek ők jót akarnak tenni? Egyáltalán van-e értelme megmenteni olyasvalakit, aki magát már rég nem próbálja, és azt sem igazán érti már, ami körülötte zajlik?
Az Întregalde érteti meg velünk azt is, hogy nem kellenek ide nemhogy rémek, de még csak egyszerű farkasok sem. Az éjszakai erdőben a legrémületesebb így is az lesz, ha váratlanul magunkra hagynak minket. Miközben a másik fél még csak nem is érti az egészet. Hiszen ő többször is szólt, hogy körülnéz a közelben! Hogy mennyire nem értjük egymást, mennyire képtelenek vagyunk kommunikálni, és az efféle félreértések hogyan rontanak tovább az egész helyzeten, mindezt ennél plasztikusabban aligha lehetne ábrázolni.
Az idei filmhét legnehezebb darabja a zárófilm volt. Cristi Puiu-tól megszokhattuk a dolgot, öt évvel ezelőtt is egy közel három órás filmmel állt elő, amiben többnyire az előszobában, a konyhában és a nappaliban vitázó családtagokat láthattunk. És ha a Sieranevada próbára tette a türelmünket, hát a Malmkrog, avagy az Antikrisztikus története sokszorosan teszi ezt. Miközben a recept nagyjából ugyanaz: felnőtt emberek ülnek körül egy asztalt, hogy ott a világ nagy dolgait vitassák meg. Csakhogy ezúttal a „világ nagy dolgait” a legkevésbé sem ironikusan kell értenünk. Kisszerű csetepaték helyett a malmkrogi (almakeréki) főúri kastélyban összegyűlő öt arisztokrata életről és halálról, háborúról és békéről, bűnről és erényről, Jézusról és Antikrisztusról cserél eszmét. Ha pedig valaki ezt olvasva váratlan csavart sejtene, gyorsan ki kell ábrándítanunk. Nem, itt kétszáz percen keresztül valóban nagyrészt azt láthatjuk, amit itt néhány szóban összefoglaltunk.
Az alapanyagot Vlagyimir Szolovjov orosz filozófus korszakos műve jelentette, a párbeszédek pedig tényleg olyanok, mintha csak papírlapokról pattantak volna le. Edzett nézők szükségeltetnek tehát a Malmkroghoz. Aki a legmagvasabb filozófiai fejtegetéseket ötször szereti megrágni, egy-egy mondaton elidőzve akár fél órát, az bizonyosan nehezen fog megküzdeni Cristi Puiu filmjével is. Főleg, hogy ez a maratoni hossz ellenére olyan mű, aminek érdemes másodszor is nekiesni. Akkor, amikor már biztosra vesszük, hogy nem fog a „történet” szempontjából meglepetés érni minket, és valóban képesek vagyunk az egyes állításokra koncentrálni. Lehetséges-e igazolt háború, esetleg a harcokat mindig szükséges rossznak kell tekintenünk? A feltámadás hite nélkül mit gondolhatunk erkölcsi jóról, mit a lélek dolgairól? Hihetünk-e abban, hogy az emberek tulajdonképpen, eredendően a jóra törnének? Efféle kérdéseket vitatnak meg arisztokratáink, miközben a néző feltehetőleg végig nem tudja azt sem, egyáltalán mit gondoljon felőlük. Vesse el minden gondolatukat, csak mert a társadalmi státuszuk miatt valamiféle előítélettel viseltet irántuk? Vagy épp emiatt vegye komolyan őket? Esetleg a kastélyban dolgozókat kezdje sajnálni, őket kövesse valódi empátiával? Mindenesetre már látni is izgalmas ezt a sokszínű forgatagot: a filmben beszélnek franciául, németül, oroszul, angolul, magyarul és románul.
Izgalmas film a Malmkrog, válaszokat pedig nem feltétlenül kapunk a végére sem. Sőt, valószínűleg csak az utolsó fél órára kanyarodva jövünk rá, hogy jobban el kellett volna merülnünk nekünk is az egészben. Feltéve magunknak is azokat a kérdéseket, amiknek már csak a megvitatását is afféle úri hóbortnak érezzük, várva, hogy valami több is kisüljön az egészből. Valami több? Valami jóval felszínesebb, földhöz ragadtabb, könnyebben befogadható. Amikor megértjük, hogy bűnről és erényről már gondolkozni sem vagyunk hajlandóak, afféle luxusként tételezve az egészet, akkor érdemes újra belekezdenünk a Malmkrogba, már jóval nyitottabban követve a társalgást és kritikusabban vizsgálva saját magunkat.
