A súlytalanság mámora

Kedves biztos úr, mielőtt még bármilyen intézkedést foganatosítana, tájékoztatnom kell a tényállás két kulcsfontosságú eleméről. Az első az, hogy legközelebb vonatot lopok. A második: amikor megteszem, az nem bűncselekmény lesz, hanem nemzeti érdek. Mert ármánykodjanak, gáncsoljanak bár, nekem küldetésem van. De hogy megértse, mily nagyszabású terv megvalósításának lett önkéntelenül is szerencsés részesévé, hadd kezdjem a történetet az elején.

A történet 1988-ban kezdődött. Másodikos kisiskolás voltam, a kedves biztos úr túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzék erre, de akkoriban kezdtek el az apukák Bécsbe járni az anyukáknak automata mosógépért, önmaguknak meg videómagnókért és cicciolinás kazettákért. A gyerekeiknek meg BMX biciklit hoztak azok, akiknek tellett rá. Az én fateromnak nem tellett. A szomszédban viszont volt egy csomó burzsuj gyerek, maszek meg művezető apukákkal, azoknak bezzeg jutott BMX-re, pedig egy kört normálisan menni is képtelenek voltak rajta. Mégis két keréken idétlenkedték el magukat az iskolába minden reggel, csak hogy vetítsenek.

Egy délután viszont, amikor kicsengettek az utolsó óráról, úgy döntöttem, ezúttal én fogok vetíteni. Lelöktem az egyik kiscsávót a BMX-ről, nyeregbe pattantam, rátapostam a pedálra, és uccu neki, megindultam lefelé az iskolába vezető lépcsősoron. Repesztettem lefelé, úgy, ahogyan a BMX banditákban láttam. Az utolsó lépcsőfokon viszont történhetett valami, mert az első kerék hirtelen keresztbe fordult, a bicikli meg a magasba emelkedett, akkora lendülettel, hogy ijedtemben eleresztettem a kormányt, és karomat kitárva kezdtem fogás után markolászni a levegőben. Akkor, 1988-ban, a Vörös Hadsereg Úti Általános Iskola lépcsősorának legalsóbbik foka felett másfél méterrel éltem át először a súlytalanság mámorát. És akkor fogalmazódott meg bennem az elhatározás: űrhajós leszek.