Talán a tudománytörténet azon mozzanatai a leglebilincselőbbek, amelyek a magától értetődő dolgok felfedezéséről szólnak. A mindennapokban eszünkbe sem jut, hogy a legegyszerűbb, szinte percenként használt eszközök, koncepciók sem voltak mindig adottak, őket is fel kellett fedezni vagy találni. Ezek a fogalmak és tárgyak ugyanúgy megtalálhatók a fizikában, ahogy a biológiában, az alkalmazott tudományokban vagy éppen a matematikában is. A számtan egyik legellentmondásosabb, és matematikusok egész nemzedékei által elutasított gondolata a nulla fogalma. Ennek történetéről szól Charles Seife Nulla című könyve.
Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a matematika szárnybontogatásának korszakában vizsgálódó kutatók miért utasították el nullát. A semmi létezése – érvel a matematikus szerző, Charles Seife, aki jelenleg a New York-i Egyetem professzora – gyakorlatilag összeegyeztethetetlen volt (az akkor a természettudományoktól még nem elvált) nyugati filozófia alapfeltételezéseivel. Hiszen a semmi megszámolására volt hivatott. Ha az ujjain számoló gyermek fejével próbálunk gondolkodni, az a felvetés, hogy a semmi lehet „valahány” valóban nehezen indokolható, hiszen ha nincs ott valami, akkor annak nem is lehet száma.
Az évezredek során azonban a matematikusok – főként keleten: Mezopotámiában és Indiában – felismerték, hogy ha a semmit nem számozzák meg, akkor a matematikai egyenletek szétesnek, ezzel pedig az általuk megérteni kívánt világ működése is ellehetetlenül. A könyvben Seife egészen lebilincselő módon meséli el a nulla körüli ókori, illetve modern kutatások történetét. Ebből pedig kiderül, hogy a nulla kérdése a matematika olyan területe, amely (korántsem egyedüli módon) keleten sokkal gyorsabban fejlődött, mint nyugaton. Miközben az indiai matematikusok már rutinszerűen használták a nullát a kalkulációikban, a rómaiak nem tudtak mit kezdeni vele, és ez visszavetette a természettudományos fejlődésüket is. (Tényleg, eddig feltűnt önöknek, hogy a római számok között nyoma sincs a nullának? Bennem ez csak most tudatosodott.)
Amikor az ember a kezébe vesz egy matematikáról szóló könyvet, még ha elvileg a széles közönségnek szóló tudomány-népszerűsítő műről is van szó (amilyen például a Nulla is), önkéntelenül átpörgeti a lapjait, és egyenleteket keres benne. Az átlagolvasó ugyanis az egyenletek mennyisége alapján alkot véleményt arról, hogy mennyire lesz érthető a könyv. Ebben a könyvben is vannak egyenletek, matematikai képletek, bár több benne az ábra, a grafikon és a koordinátarendszer. Így a könyv annak lesz igazán érdekes és izgalmas, aki nem utasítja el csípőből a matematikát, mint reménytelenül érthetetlen varázsvilágot.
Ugyanakkor a szerző jó érzékkel kapcsolja össze a tudománytörténeti, mesélősebb részeket az épp felfedezett matematikai jelenségek formális leírásával. Így könnyedén eléri, hogy az utóbbi se legyen túl hosszan megterhelő, hiszen bízhatunk benne, hogy a következő bekezdésben újra Newton vagy Gauss és a többi matematikai óriás tudományos kalandjairól lesz szó. A kötetben bemutatott legtöbb összefüggés magabiztos gimnáziumi matematikatudás birtokában gond nélkül követhető, bár a kvantumfizikai és kozmológiai vonatkozások befogadásához már kell némi elhivatottság. Összességében a Nulla egészen jól egyensúlyozik az ijesztően absztrakt és a túlságosan lebutított matematika közötti vékony határmezsgyén, így remek bevezető lehet azok számára, akik bátorságot éreznek magukban, hogy nekiugorjanak a felsőbb matematika először megközelíthetetlennek hitt felfedezései megismerésének.
Charles Seife: Nulla. Ford.: Kepes János. Typotex, 2024. 4900 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/22. számában jelent meg május 31-én.
